Magyar zsidó arcképcsarnok: Szép Ernő
Szép Ernő Huszton született 1884-ben és 1953-ban Budapesten halt meg. Szülei, tanító édesapja, kilenc gyereket neveltek. Iskoláit Debrecenben végezte, ahova a család Szép Ernő gyermekkorában költözött, majd Budapesten újságíróként kezdett dolgozni. Ekkor már megjelent első verseskötete – 1902-ben, Első csokor címmel – amit haláláig több mint két tucat verseskötet, novelláskötet, regény és dráma követ.
1908-tól a Nyugat majd Az Est újságírója volt, 1925-től pedig Az Újság munkatársa. Közben önkéntesként vett részt az első világháborúban. Gyakori utazásai során Párizs és Berlin mellett egy szerelem miatt még Szentpétervárra is elvetődött, és utazásairól cikkekben számolt be. Budapesten pedig a bohém művészek életét élte, nagy sikerei ellenére állandó pénzgondokkal küszködött, soha nem rendelkezett komolyabb magántulajdonnal, szinte egész felnőtt életében hotelszobákban lakott. 1944-ben csillagos házba kényszerítették, ahonnan néhány hónapra svéd menlevéllel sikerült kiszabadulnia, de később ez sem mentette meg a munkaszolgálattól, ahol egy hónapot tölt el. A háború után, 1953-ban bekövetkezett haláláig nagy szegénységben élt, amin az sem segített, hogy a Petőfi Társaság tagjai közé választotta.
Szép Ernő Ady baráti köréhez tartozott, és költészetét Babits Mihály is nagyra becsülte. Nem tartozott egyik költészeti irányzathoz, irodalmi iskolához sem, de leginkább az impresszionizmus, a népköltészet, a városi költészet, a sanzon világa és Francis Jammes francia költő naiv költészete, a francia szimbolista és dekadens költők álltak közel hozzá. Költői hangja egyedülállóan szelíd, indulat nélküli, néha melankolikus, néha játékos, gyakran önironikus. Elbeszélései és drámái nyelvére is a líraiság jellemző; az utóbbiak közül a Patika (1918) és A vőlegény (1922) a legismertebbek.
A soá alatti tapasztalatairól, a munkaszolgálatról szóló visszaemlékezését, az Emberszagot is megindító líraiság jellemzi: a fin de siècle szépségért rajongó embere a legembertelenebb körülmények között is igyekezett a humánumot, az emberi méltóságot fenntartani. Népszerű drámaíró és kabarészerző is volt, de elbeszéléskötetei – különösen az első világháború idején megjelent A jázminok illata – is nagy sikert arattak. Leghíresebb regényét, az 1919-ben megjelent Lila ákácot színpadra is átírta, 1934-ben pedig Kabos Gyula. Ágay Irén és Nagy György főszereplésével nagy sikerrel meg is filmesítették (majd 1974-ben elkészült egy újabb feldolgozás is a főbb szerepekben Halász Judittal, Bálint Andrással és Ráday Imrével).
| Felhasznált források:
László Zoltán,”Szép Ernő”, in: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/szeperno.htm |
