Vásárhelyi zsidó vagyok
A vidéki Magyarország zsidóságát drasztikusan megtizedelte a holokauszt, szerencsésebb helyeken a visszatértek parázsként tovább vitték a zsidó életet, de a legtöbb helyen ma már többen vannak az elszármazottak, mint az ott élő hittestvérek. Így van ez Hódmezővásárhelyen is, ahol még van minjen, még összejár péntekenként és nagyünnepeken a közösség. Nagy szó ez! Tiszteletre méltó, ahogy a maroknyi vásárhelyi zsidó dacol a könyörtelen realitásokkal.
Nem nagyon tudjuk elképzelni milyen erőt ad az ilyen szórvány közösségeknek, ha néha napján beesik egy messze földre elszármazott hitsorsos. Ilyenkor összeszalad, aki csak régről ismerheti, hogy visszaemlékezzenek azokra az időkre. Nem volt ez másként, amikor Yitzhak Kashti, a Tel Avivi Egyetem professzora a közelmúltban szülővárosába látogatott.
– Az igazat megvallva, én nem is annyira magyar zsidónak tartom magam, én igazából vásárhelyi zsidó vagyok. Pedig több mint 70 éve, hogy már nem a városban lakom – mondja Yitzhak Kashti, ahogy Budapestről a sztrádán suhanunk a csongrádi város felé. Van ebben valami megmagyarázhatatlan, hisz mindössze 11 évet élt szülővárosában, amibe nem csak a boldog gyermekkor, hanem a holokauszt és a visszatérés gyötrelme is beleesett. Mégis a szíve időről időre visszahúzza a Tel Avivi Egyetem professzorát, aki oktatásszociológusként nemzetközi hírnévre tett szert az elmúlt évtizedekben. Olyannyira kötődik a városhoz, hogy néhány éve megírta hódmezővásárhelyi zsidó iskolák történetét is. Ebben segítségére volt Szigeti János helytörténész, akivel már a gyönyörűséges szecessziós vásárhelyi zsinagóga ajtajában találkozunk, és aki rögtön a vásárhelyi zsidóságról írt legújabb könyvével lepi meg régi barátját. Még a kapuban fellapozzuk, hogy lássuk az egykori Elbógen családról szóló emlékeket. Kashti professzor meghatottan mutatja édesapja, Elbógen Mór fotóját, aki egykoron a neológ zsinagóga kántortanítója volt.
Mint kiderült, valóban haza értünk, ugyanis a zsinagóga tőszomszédságában, annak udvarából nyílt a család egykori szolgálati lakása is. – Szinte állandó ebéd vendégünk volt Grúber László főkántor, tanító, akivel nagyokat nótáztak szüleim. Nagyon vidám élet volt minálunk – mondja Yitzhak Kashti, akit Imreként anyakönyveztek 1933-ban, de vásárhelyen csak Öcsinek emlegeti mindenki. Nem csoda, hogy a professzor Zichron Yaakov-i otthonában akad egy darabka a zsinagógából: – A kertünkben van egy kis vendégház, annak két kicsi ablaka a vásárhelyi zsinagóga nagy rózsaablakának kicsinyített mása – büszkélkedik el Kashti, akinek három gyereke és öt unokája gyönyörködhet a nem mindennapi színes üvegcsodában, ha nála vendégeskednek.
Bent a zsinagógában mintha megállt volna az idő. És tényleg, a tóraszekrény mellett mindkét oldalon egy-egy óra található, ami sztenderd 10 óra 10 percet mutat – 1944. június 16-án percre pontosan ekkor vitték el a zsidókat a városból – magyarázza a hitközség elnöke, Erdélyi Miklós, aki nem mellesleg köztiszteletben álló ügyvédként még az egykori polgármesterrel, Lázár Jánossal is perre ment, de ez történetünk szempontjából mellék szál. Ennél fontosabb, hogy a várossal együttműködve tisztességgel ápolják Hódmezővásárhely zsidó polgárainak emlékét. Bár azt azért nem mulasztja el megemlíteni az elnök, hogy nem oly rég utcát neveztek el az egykori főispánról, aki a zsidótörvények végrehajtásáért felelt.
v__s__rhely_4.jpg
A példásan felújított, városi üzemeltetésben lévő zsinagóga ma leginkább emlékhely és közcélú kulturális tér, ahol minden úgy van, ahogy egykoron volt. Yitzhak Kashti könnyekkel küszködve mutatja nekem, hogy hol volt a törzshelyük. – Innen jól láttuk édesanyámat – mutat föl megindultan a túloldali női karzatra, ami ma már üresen kong – Fent volt a kórus is, ha olyan helyre értek, ahol liturgiailag szerepük volt, akkor egy lámpa villant fel, amit szombaton is használtak – világít rá a professzor, hogy az akkori neológia bizony kevésbé volt rigorózus, ha a szombat szentségéről volt szó. Arról is mesél, hogy a bima eredetileg a templom közepén volt és hosszú évekig vitázott a közösség arról, hogy neológ szokás szerint átkerüljön-e a tóraszekrény elé, ahogy a Dohányban is látható. – Egy idő után kisebbségbe kerültek a konzervatívok, de kivárták, míg kihalnak és csak azután helyezték át a tóraolvasó asztalt. A nyelvváltással is hasonlóan voltak, a 19. században Hódmezővásárhelyen megtelepedett zsidók zömében Morvaországból érkeztek, németül beszéltek. Sokáig felváltva mondták németül és magyarul a szombati drósét, egy generáció kellett, hogy magyar legyen az egyeduralkodó nyelv.
Elmenőben még benézünk az egykori zsidó elemiben berendezett kiállításra, ahol egykor a legendás Havas Hajnal tanító néni oktatta a betűvetésre a kis Elbógen Imrét és bátyját, Ervint. Ma már nem sok minden emlékeztet az iskolára, 2004 óta a budapesti Terror Háza múzeum által készített kiállítás várja az érdeklődőket. A nem túl nagy, ám kétségtelenül nagyon látványos és szépen kivitelezett tárlat az Auschwitzba elhurcolt gyerekáldozatokra koncentrál. Akikből sajnos nem volt kevés, a 470 vásárhelyi zsidó mártír közül hozzávetőleg harmada volt gyerek. Egyébként a kicsiben itt kimunkált múzeumi koncepció, néhány éve a viták kereszttüzében lévő, azóta sem megnyitott Sorsok háza kiállítási forgatókönyvében is visszaköszönt. A kiállítást átfutva látszik, hogy bár a szándék nemes, de az áldozatok ilyetén kiemelése nem túl szerencsés, mint ahogy az embermentő Wallenberg megidézése sem, akinek vajmi kevés köze volt a hódmezővásárhelyi zsidók (kisebbik részének) megmeneküléséhez. – Vásárhelyen döcögve hajtotta végre a zsidótörvényeket, nem állítottak fel gettót sem. Más városokon keresztülhajtották az addigra mindenükből kiforgatott zsidókat, Hódmezővásárhelyen ez elmaradt, mert Beretzk Pál, alpolgármester lovas kocsikat küldetett, azokkal vitték ki az állomásra a város zsidó polgárait. Ott aztán egy napig várakoztatták őket a lezárt vagonokban, majd a környékbeliekkel együtt a szegedi téglagyárba kerültek. Innen három vonat indult. De csak az első ért Auschwitzba, utasaik szinte mind füsté váltak…
A szegedi transzport másik két szerelvény azonban – amin Kashti édesanyjával és bátyjával utazott – Bécs mellett, Strasshofban kötött ki. Innen a még életben maradt csongárdi zsidók különböző munkatáborokba kerültek Ausztriában, ahol aztán 1945-ben felszabadultak. Gyakorlatilag Kashti tágabb családjának zöme odaveszett az üldöztetés során. Nekik szerencséjük volt. Édesapját viszont hiába várták vissza. Mint Szigeti János helytörténésztől megtudom 1942. decemberében az orosz fronton tizedelés áldozat lett a hódmezővásárhelyi kántortanító. Nem csoda, hogy az Elbógen fivérek visszatérésüket követően a kivándorlás mellett döntöttek. Eleinte úgy volt, hogy testvérével kettesben kerekednek fel, de végül édesanyjukkal együtt, hármasban vágtak neki az aliának 1945 decemberében. Közel két évbe tellt az út, ebből nyolc hónapot ciprusi “kényszerpihenővel” töltöttek, végül a függetlenségi háború előtt léphettek Izrael földjére, ami újabb családi drámát jelentett. – A bátyám hitt a cionizmusban és a megérkezésünk után katonának állt. 18 évesen egy jordániai egység rajtuk ütött és megölték őt. – meséli Kashti érezhetően megrendülve, már az autó felé haladva, majd övcsatolás közben így folytatja: – A ’80-as években tértem vissza először Vásárhelyre. Emlékszem, elveszve bolyongtam a városban, nem ismertem senkit. Aztán bementem Lusztig bácsi fényképész üzletébe, mert akit így hívnak, az ugye nagy valószínűséggel zsidó. Nem is tévedtem! Rám nézett az idős mester és csak annyit mondott: te vagy az Elbógen Mór és Weisz Izabella fia. De így sem tudtam egy napnál többet maradni, mert annyira megviselt a látogatás.
v__s__rhely_6.jpg
Miközben kifelé tartunk a városból azt meséli, hogy aztán csak-csak visszajárt és a helyi levéltárban elkezdte kutatni az elveszettnek hitt hitközségi dokumentumokat, amit aztán akkurátusan feldolgozott. Ahogy Szeged felé áthajtunk a Tisza-hídon így szól az élményektől láthatólag felpezsdült, mégis fáradt professzor: – Nézd a Tiszát! Gyerekkoromban nyaranta ide bicikliztünk ki úszni. Emlékszem mennyire elfáradtam, mire kitekertünk. Aztán mikor anyámmal nekiindultunk a világnak, ő innen a hídról dobta be az otthonunk kulcsát a folyóba. És ő már soha többé nem tért ide vissza. Én viszont elhoztam a fiaimat. Azt akartam, hogy lássák Vásárhelyet, még ha ők már ízig-vérig izraeliek is. És ez jól van így.
Fotók és szöveg: Nagy Ákos
Ajánlott irodalom:
Makó Imre, Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2014)
Rotschild, aki Európa legnagyobb hitelezője volt
Jonathan Sacks rabbi a tíz csapás mélyebb okairól
No views have been recorded for this period.
