„Egy vesztes háború Izrael létét teszi kockára”
Magyarországon járt a budapesti születésű Jehuda Aschenfeld, az izraeli hadsereg nyugalmazott dandártábornoka. A veterán katonát életéről, izraeli háborús élményeiről és magyar kötődéseiről kérdeztük.
Kérem, meséljen a gyökereiről, hol és mikor született?
1931-ben születtem Budapesten, az Akácfa utcában. A Holokauszt alatt is Pesten voltam, sikerült életben maradnom, és a háború után, 1946 májusában mentem ki Izraelbe. Azóta ott élek, igaz, dolgoztam pár évet külföldön. 1947 novemberétől kezdve voltam katona összesen harmincegy évig. Közlegényként kezdtem.
Milyen rangban szerelt le?
Angolul úgy mondják, hogy brigadier general.
Magyarul dandártábornok.
Igen.
Milyen egységeknél szolgált?
Tizenhét évet töltöttem a Goláni Ezredben, ott az utolsó években az ezred parancsnoka voltam. Azután egy páncélos hadosztálynak lettem a parancsnoka, később pedig az izraeli katonai gyalogsági főiskolának. Különböző beosztásokban szolgáltam, például az 1973-as jom kippuri háborúban a Giváti Ezred parancsnoka voltam.
A Giváti Ezredet melyik hadszíntéren vetették be a jom kippuri háborúban?
Az ezred a háború első három napjában azzal volt megbízva, hogy egy esetleges jordániai támadás esetében megvédje a Jordániából Jeruzsálembe vezető utat. De mivel Husszein király biztosította Izraelt, hogy Jordánia nem vesz részt a háborúban, az én ezredemet három nap után elküldték a Szináj-félszigetre, és átkeltünk a Szuezi-csatornán. Nem a mi ezredünk volt az első, amelyik átkelt a Szuezi-csatornán, mert az egy ejtőernyős egység volt, de mi is részt vettünk a harcokban és az egyiptomi hadsereg legyőzésében. Tettük, ami a dolgunk, mert az ember azt csinálja, amire parancsot kap, de el kell mondanom magának, hogy egy háború borzalmas dolog.
Megsebesült a harcokban?
A harmincegy év alatt, míg a hadseregben szolgáltam, háromszor sebesültem meg, s minden alkalommal olyan szerencsésen, hogy végül talpra tudtam állni. Az első az 1948-as háborúban történt, akkor még közkatona voltam. Két arab város, Lud és Ramlé elfoglalásában vettem részt, ott sebesültem meg az egyik hegyen. Azután volt egy komoly sebesülésem 1950-ben a Mutilla-hegyen, ahol volt egy vitám egy szír katonával, aki rám dobott egy gránátot. Ez súlyos fejsérülést okozott, szerencsére megoperáltak. A harmadik sebesülésemet akkor szereztem, amikor volt egy összetűzésünk arab terroristákkal, harc közben sebesültem meg az oldalamon.
Beszéljünk kicsit bővebben a jom kippuri háborúról! Mi volt az oka annak, hogy Izrael az első napokban annyira bénultan reagált az arab támadásra?
Az izraeli katonai vezetés bizonyos okokból úgy gondolta, hogy nem lesz háború. Engedje meg, hogy ne menjek bele részletesen, hogy mik voltak ezek az okok, mindenesetre mégis kitört a háború, és az izraeli kormány és az izraeli hadsereg meg lett lepve. Nem voltak teljesen felkészülve a háborúra, ez a magyarázata annak, hogy az első három nap nagyon-nagyon nehéz volt. Főleg amiatt, mert a közkatonákból álló hadsereg, amelyben a fiatal, tizennyolc éves fiúk töltik a három éves szolgálati idejüket, az aránylag kis létszámú. A hadsereg nagyobb része a tartalékosokból áll, akiket be kell hívni, föl kell szerelni, és el kell szállítani a frontra. Erre hetvenkét óra kell. Attól a perctől kezdve, hogy meghozzák a tartalékosok behívásáról szóló határozatot, egészen addig a pillanatig, hogy be is lehet őket vetni, hetvenkét órára van szükség. A jom kippuri háború első hetvenkét órájában, amikor még nem voltak bevetve a tartalékosok, egy viszonylag kicsi izraeli hadsereg állt szemben tízszeres arab túlerővel. A tartalékosok bevetése után a helyzet nagyon gyorsan megváltozott. A háború azzal végződött, hogy a szíriai hadsereg elpusztult, míg az egyiptomi hadseregből mindazok, akik nem pusztultak el, elmenekültek. Ha akartuk volna, elfoglaljuk Kairót és Damaszkuszt, mert mindkét főváros felé nyitva állt az út. Szíria felé nem lett volna olyan könnyű a dolog, mert felvonult ott az iraki hadsereg, hogy segítsen Szíriának, de akkor a háborúnak már vége volt. De Kairó felé szabadon mehettünk volna tovább, aki megállított minket, az Henry Kissinger volt, az akkori amerikai külügyminiszter. Már csak százegy kilométerre voltunk Kairótól, amikor azt amerikaiak azt mondták, hogy ennyi, eddig és ne tovább. Ott voltam az egyiptomi főváros felé vezető országúton, láttam, hogy a kilométerkő százegyet mutatott.
A jom kippuri háború egyik legendás hőse Ariel Saron volt. Vele találkozott a harcokban?
Nekem személy szerint Ariel Saron háromszor is volt parancsnokom. Amikor még csak százados volt, alatta szolgáltam hadnagyként, de voltam beosztottja az izraeli gyalogsági főiskolán is. A jom kippuri háborúban, ahol Saron immár tábornokként irányította a Szináj-félszigeti hadműveleteket, én voltam az operatív helyettese. Nagyon közeli kapcsolatban álltunk, igaz, nem vettem részt az ő politikai működésében, de nagyon szerettem. Az a véleményem, hogy olyan katonai géniusz volt, amilyen sok száz évente csak egyszer születik.
Hasonlóan szoros kapcsolata volt Mose Dajannal, aki a jom kippuri háború alatt Izrael hadügyminisztere volt?
Sokszor találkoztam vele. A hatvanas évek végén többször jártam vele a Szináj-félszigeten, hogy megmutassam neki a Szuezi-csatorna melletti helyzetet. Szóval őt is ismertem személyesen, de őrá nem tudom azt mondani, amit Ariel Saronra.
Beszéljünk kicsit arról is, hogy immár izraeli állampolgárként járt-e vissza Magyarországra! Említette, hogy 1946-ban ment el innen. Mikor látogatott vissza először?
A nyolcvanas évek elején jöttem először, amikor már leszereltem a seregből, és egy műszőrme-gyártó angol cégnek lettem a vezérigazgatója, civilben ugyanis közgazdász vagyok. Ez az angol cég kapcsolatba került a Hungarotex nevű magyar vállalattal, és amikor a Hungarotex-nél megtudták, hogy ki vagyok, meghívtak ide, így ennek a vállalatnak a vendégeként jöttem először Pestre. Utána 1991-ben jöttem ismét kétszer üzleti ügyekben, majd 2000-ben egy gimnáziumi osztálytalálkozóra. Azóta évente jövök, mert az egykori iskolatársaim minden évben rendeznek egy összejövetelt.
S milyen érzés visszajönni ide?
Nézze, én Magyarországon születtem, a magyar az anyanyelvem, de az én hazám Izrael. Magyarul alig maradt kivel beszélnem, mert a családomban Izraelben senki sem beszél magyarul, a magyarországi családtagjaim és rokonaim pedig meghaltak. Az édesanyám a nyolcvanas években halt meg, és az utolsó, Magyarországon élő rokonom is meghalt már jó tíz éve. De van egy húgom még, aki amerikai állampolgár. Őt látom évente kétszer-háromszor, vele beszélek magyarul, a családban rajta kívül már senkivel.
Mik a kedven helyei Pesten? Hová szokott ellátogatni?
Ha itt vagyok, a barátok a legfontosabbak. Velük találkozom, nem a helyek miatt jövök, hanem miattuk.
Az utolsó kérdésem az, hogy ha fiatal, még tapasztalatlan izraeli katonák előtt kellene beszélnie a háborús élményeiről és tapasztalatairól, akkor milyen tanácsokat adna nekik?
Nagyon nehéz nekem erre a kérdésre válaszolni, mert a fiatal katonákról az első unokám jut eszembe, aki húsz évvel ezelőtt húsz évesen esett el a libanoni háborúban. Éppen abban a Goláni Ezredben, sőt ugyanabban a zászlóaljban szolgált, ahol annak idején én. Neki és a többi fiatal katonának azt mondanám el, hogy Izraelen kívül nincs még egy ország a világon, amely belepusztulna egy elveszített háborúba. De Izrael esetében a geopolitikai helyzet miatt erről van szó. Remélem, soha nem fog megtörténni, de ha Izrael a jelenlegi közel-keleti helyzetben elveszít egy háborút, akkor a vereség az ország végét jelentheti. Egy esetleges vesztes háború az ország létezését teszi kockára, és ezzel a felelősséggel minden egyes izraeli katonának tisztában kell lennie.
Kácsor Zsolt
Rotschild, aki Európa legnagyobb hitelezője volt
Jonathan Sacks rabbi a tíz csapás mélyebb okairól
Rotschild, aki Európa legnagyobb hitelezője volt
Jonathan Sacks rabbi a tíz csapás mélyebb okairól
No views have been recorded for this period.
