Verset olvasni nem kötelesség, hanem élvezet

A Kolozsvári Zsidó Napok keretében az erdélyi nagyváros híres szülöttével, Balla Zsófiával találkozhatnak a helyi Bulgakov Kávéházban. A beszélgetést Varga Melinda író, szerkesztő vezeti, zongorán közreműködik Nagy Gergő zongoraművész. A költőt ebből az alkalomból kérdeztük többek között a kisebbségi létről, a siker mibenlétéről, kolozsvári kötődéséről és zsidó gyökereiről.

Milyen gyakran jár haza Kolozsvárra?

Évente legalább kétszer-háromszor, de az idei év ebből a szempontból különleges, mert hat-hát alkalom is adódott Kolozsvárra utaznunk Csabával (Báthori Csaba költő, műfordító, Balla Zsófia férje – K. Zs.). Most nekem lesz költői estem, Csabának pedig decemberben a Kolozsvári Magyar Színházban.

Létezik külön budapesti és külön kolozsvári olvasóközönsége? Ilyen szempontból Balla Zsófia mennyire számít erdélyi költőnek?

Időnként úgy tűnik, semmilyen olvasóközönségem nincs, aztán kiderül, hogy mégiscsak van. Idén nyáron volt egy szerzői estem a Kolozsvári Magyar Színházban, ahol viszonylag kevesen, úgy huszonöten voltak. Budapesten ekkor zajlott a Könyvhét, amelyre az erdélyi szerzők is elutaznak, és aznap, az estem időpontjában Alain Delon vette át a Kolozsvári Filmfesztivál életműdíját a tolongó tömeg előtt, a Főtéren… Ehhez képest mégis akadt huszonöt irodalombarát, aki az én estemre jött el, ahelyett, hogy élőben nézte volna Alain Delont a többi ötvenezerrel… De hadd tegyem hozzá, mindannyian tapasztalhatjuk: a költészet nem olyan népszerű, mint szerencsésebb korszakokban. A költészet irodalmi magasiskola, de mindenki számára elérhető. Van néhány futtatott, sztárköltőnek tekintett szerző ma is, aki nagyon népszerűen vagy a közízlés áramlataihoz alkalmazkodva ír – szójátékokat, formai mutatványokat mutat be. Nekik másképpen és más mértékben van sikerük. Én annak örülnék a leginkább, ha sokan olvasnának verset. A versolvasás egy ifjúkorban kialakuló szokás. Nézzünk körül, ki olvas föl verset a gyerekének vagy mit tanítanak ma az iskolában.

Az ön számára mi számít sikernek? Gondolom, nem a hírnév.

A hírnév nem értékjelző. A siker az, ha az ember egyik verssorára, versére netán költészetének zamatára, világára emlékszik valaki, valamilyen alkalomból eszébe jut egy kép, egy verssor, ha segít valakinek élni vagy mássá lennie. A közvélekedés számára siker az, ha egy költő könyvét eladják. A következő fokozat: ha nagyobb példányszámban tudják eladni… Számomra azonban az a sikerélvezet, ha egy-egy költészetről szóló estre sokan eljönnek… Csabával öt évig szólaltattuk meg a Stúdió K-színházban a Versközelítés című műsort, amelynek az volt a célja, hogy visszaadjuk a versek olvasásának élvezetét, s hogy megmutassuk: verset olvasni nem kötelesség, hanem élvezet, boldogság. Volt olyan estünk, amikor negyvenen, volt, hogy hatvanan jöttek el, annyian, amennyien a Stúdió- K nézőterére egyáltalán beférnek. Ezeknek a rendezvényeknek, semmilyen rögzített nyoma nem maradt a forgatókönyveinken kívül, holott DVD-n vagy más formátumban tanítási segédeszközként lehetett volna használni. Tévé-, vagy rádió-sorozatként pedig különösen jó szolgálatot tehetett volna, az internetről nem beszélve. De nem készült olyan felvétel, amelyet feltehettünk volna.

Öt évig csinálták, lesz folytatása a műsornak?

Nem tudom, hogy lesz-e olyan intézmény, amelynek szüksége lenne rá és finanszírozná is.

Milyen versekkel készül a kolozsvári estre?

A Más ünnepek című, legutóbbi kötetemből olvasok föl elsősorban, amely egy éve jelent meg. De korábbi verseimből is válogatok. Kolozsváron, sajnos, alig árulják a Kalligram kiadó könyveit, s ha mégis, akkor csak a prózát. A boltok megrendelésén is sok múlik: eljut-e valami az olvasókhoz…

Hogyan emlékszik vissza Kolozsváron töltött életére a kettős kisebbségi lét szempontjából?

Nem egyszerű erre válaszolni. Egy közkeletű vélekedés szerint Erdélyben nem volt a háború után antiszemitizmus, hiszen egymásra voltak utalva a kisebbségek. Ez azonban nem így van. Sokszor, sokféle módon kellett azzal szembesülnöm, hogy magyar íróként a román nacionalizmussal kell megküzdenem – de a kisebbségi, azaz magyar közösség ugyanúgy nem akar tudomást venni más kisebbségekről, amiképpen vele teszi ezt az államalkotó többség… Az 1848-as forradalom – többek között – azért bukott el, mert a magyar forradalmár politikusok más kisebbségnek nem akartak jogokat adni és azok ellenük fordultak. Hasonló okai voltak a trianoni katasztrófának is. És ez a nemzeti gőg sajnos jelen volt Erdélyben is, bár valóban nem a magyarországihoz és főként nem a maihoz hasonló mértékben. Igen, volt zsidózás, nyíltan vagy rejtettebben. A barátaim nem zsidóztak – illetve, ha némi sötét árny vetült egy-egy mondatra, akkor azt az ember szinte a tudata alá szorította. Ez két-illetve többfrontos élet volt: nem csak kétféle kisebbséghez tartoztam, de abban a férfiközpontú világban nő voltam és népi helyett városi polgár, mi több, balliberális… Csak évekkel később, már itt jöttem rá, hogy akinél otthon csak rosszízű vagánykodásnak, meghökkentésnek gondoltam a zsidózást, az bizony már akkor így vélekedett…

Mi a viszonya saját zsidóságához?

Ezt bonyolult és hosszú lenne itt most részleteznem. Remélem, a kolozsvári esten szóba kerül majd ez is. Annyit azért elmondok, hogy a nagyszüleim vallásos, máramarosi származású zsidók voltak, anyai ágon haszidok. Édesanyám anyanyelve a jiddis. Szüleim azonban nem voltak vallásosak és engem sem neveltek zsidó szokásrendre, életvitelemben nem vagyok vallásgyakorló. Szüleim gyakran beszéltek a zsidóság kérdéseiről, sok mindent elmondtak a családtörténetről, a holokausztról, anyám gyakran mesélt a szülői házról és így mégis tőle, valamint kamaszkoromtól zsidó tárgyú könyveket (is) bújva, no meg vallásos rokonainktól tanultam meg a zsidó szokás- és ünneprendet. Eszmélkedésemben persze nem ez volt az egyedüli hatás – az irodalom, a zene, a filozófia, és sok minden más alakított engem –, például a diktatúrában szerzett tapasztalataim a barátságról, szolidaritásról. Családunk történetei, alakjai, és főként a holokauszt mindig áthatották az életünket, mondhatom, testemen viselem négy műtét formájában a holocaust nyomát. Elmondhatom, hogy ez meghatározta pályámat, akárcsak az, hogy magyar költő vagyok. Legelső kötetemtől fogva jelen van a költészetemben, mert minél idősebb vagyok, annál jobban sajog. A legutóbbi könyvemben is több versem szól erről, például a Nagyanyám ovális keretben, Holnap száz éve, Ha eltitkolnám, Ner sél Hanukka, Az ember helye címűek. De a nemzetiségi-vallási hovatartozásom nem írja felül az erkölcsi és művészi elkötelezettségem. Egészen magyar és egészen zsidó vagyok. Olyan kötődésű, mint például Spinoza, Kafka, Radnóti, Szerb Antal, Szép Ernő vagy Karácsony Benő.

Mikor jelentkezik új kötettel?

Már régóta halogatom, hogy a kisesszéimet, alkalmi prózai írásaimat egy kötetben kiadjam, ezt fogom előkészíteni. Utána pedig szeretnék összeállítani egy nagyobb, testesebb verseskönyvet, hiszen közeleg az életemben egy kerek évforduló. Ebben meg lehetne jelentetni olyan anyagot is, amely a rendszerváltás előtt jelent meg Kolozsváron, s Magyarországon nem volt kapható. De azt még nem döntöttem el, hogy ez vajon gyűjteményes kötet lenne-e, vagy egy vaskosabb válogatás.

Ez mitől függ?

Hogy milyennek ítélem a régi verseket. El kell döntenem, hogy egy-egy vers csak nekem jelent-e valamit, vagy ma, érettebb fejjel megítélve is érvényes darab-e. Ebből a szempontból fontos ugyan a versek keletkezésének kontextusa, de még fontosabb, hogy egy vers esztétikumát és irodalmi értékét ne fedje el az, hogy annak idején egy diktatúra ellenében, nyelvi veszélyeztetettségben íródott. Végső soron az a döntő szempont, hogy a vers szépségét, az irodalmi értéket és érvényességet ne írja fölül az életrajz és a történelem.

Kácsor Zsolt

Balla Zsófia költő, író, újságíró 1949. január 15-én, Kolozsváron született asszimilált zsidó családban. Nagyszüleit nem ismerhette, a család mintegy száz tagját ölték meg különféle lágerekben. Édesapja Balla Károly író, újságíró, édesanyja, Taub Berta a Babeș-Bolyai Egyetem tanára volt. 1965-ben jelentek meg első versei az Igaz Szó irodalmi folyóiratban, 1968-ban látott napvilágot lát első kötete A dolgok emlékezete címmel. 1980-1990 között nem hagyhatta el Romániát, részleges publikálási tilalommal sújtották, lakását, telefonját lehallgatták. 1993-tól Budapesten él. 2008-ban a Magyar Köztársaság Babérkoszorúját, 2010-ben Artisjus Irodalmi Nagydíjat kapott, 2013 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja, 2016-ban beválasztották a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) tagjai sorába. (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Kapcsolódó cikkek

[qbg-related-posts post-type="post"]

Categories: