Szakadás: az értékek kiemelése – Frölich Róbert főrabbi írása
Köves Slómó „Szakadástól az értékek házasságáig” – A magyar politika és zsidó stratégia 150 éve” címmel jelentetett meg egy dolgozatot a zsido.com felületén. Köves dolgozata történelmi, logikai és ténybeli tévedéseket tartalmaz, hiányos, és kissé elfogult.
A magyar-zsidó, magyar zsidó, zsidó magyar polémiát az emancipációs törvényből eredezteti, az 1848-49-es szabadságharcot dolgozatában mintegy zárójelben, csupán prekoncepciójának alátámasztására említi meg. Egy nagyívűnek szánt visszatekintésben, ahol idézi Kossuthot és Széchenyit, meg kellene említenie a leginkább érintettek, a zsidók reakcióját is. Ez fájdalom, kimaradt a cikkből, ezért most pótoljuk. Az 1941-ben kiadott A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma c. kötet mottója így szól: “Magyarok vagyunk, és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, a hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden egyéb viszonyaiban honfiak, csak magyarok vagyunk” (A magyarországi és erdélyhoni zsidók képviseletének kiáltványa 1848. március 17-én). E kiáltvány még jóval a szakadás, az 1868-69-es kongresszus előtt született meg, és magáért beszél. E kiáltványnak a későbbiekben még komoly szerepe lesz mondanivalónk alátámasztásában.
A szakadást felidézve kissé félreértve (talán azért, mert a Köves Slomó által fémjelzett EMIH ezen irányzat örököseként szerepel a köztudatban) interpretálja a Status Quo Ante irányzatot. Szerinte a SQA azért nem csatlakozott sem a neológiához, sem pedig az orthodoxiához, hogy megőrizhesse függetlenségét. Ez tényszerű, ám a sugallt indokokkal szemben az igazság az, hogy a másik két irányzat sem vált az emancipációt követően a hatalomtól függővé, csupán közjogi értelemben szerveződött – élve az emancipáció jogával- központi szervezetekbe, míg a Status Quo Ante megmaradt a törvény előtti jogállapotoknál. Ez többek között azzal járt, hogy a SQA hitközségeknek nem volt központi képviseleti szervük. Mivel e helyzet hosszú távon nem volt fenntartható, így már az I. Világháború előtt igyekeztek közös szervezetbe tömörülni, míg 1927-ben végre megalakult a Status Quo Ante hitközségek országos szövetsége, önkéntes csatlakozással.
A kongresszustól Trianonig egy szót sem ejt a két időpont közti antiszemitizmusról, mintegy felidézve a “boldog békeévek” hangulatát. Volna pedig itt is némi megemlítenivaló. Elegendő csupán a XIX. század utolsó nagy vérvádjára, az 1882-83 között zajlott tiszaeszlári perre utalnunk. E per nyomán alakulhatott meg Istóczy rövid életű, de máig ható eszmeiségű Antiszemita pártja.
Elemzésének egyik legnagyobb hibája, hogy a magyarországi zsidó és zsidóellenes folyamatokat elszigetelten ábrázolja. Noha a numerus clausus valóban a XX. századi Európa első zsidóellenes törvénye volt, nem volt független a századeleji nemzetközi folyamatoktól. Az I. Világháborút követően a vesztes országokban felerősödött, később pedig hatalomra került az antiszemita politika. Cikkében a szerző az antiszemitizmus felgerjedéséért az asszimilációt okolja. Ennek azonban az asszimilációhoz semmi köze nem volt, az asszimiláns, netalán kikeresztelkedett zsidó éppolyan céltábla lett, mint a legkisebb falu mélyen vallásos tejesembere.
Ugyanilyen eleganciával emlegeti a Rákosi-korszak zsidóellenességét. A Rákosi-kor minden vallás ellen fellépett, lásd “a vallás a népek ópiuma”, s ez ugyancsak nem volt független az akkori nemzetközi (béketáboron belüli) folyamatoktól. Zajlottak antiszemita indíttatású események, tragédiák. Elegendő itt a Slánsky-perre vagy a Sztálin által elkezdett, de szerencsére be nem fejezett moszkvai orvosperre hivatkoznunk. De ugyanilyen vehemenciával léptek fel a keresztény egyházak ellen. Magyarországon csak egy nevet kell kimondanunk állításunk alátámasztására: az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal nevét. Minden felekezetet és egyházat ellenőriztek, elnyomtak. Megjegyzendő e helyütt, hogy az egyházak elleni fellépés egészen a rendszerváltásig zajlott. A zsidóságot különösképpen ellenőrizték, mert ránk lehetett sütni a cionizmus”bélyegét”.
Zsidó stratégiáról beszél, de minden mondata mögött ott vonul, felsejlik az elfogultság, mely egy magát történészként is meghatározó szerzőtől nem túl elegáns. Expressis verbis pálcát tör a neológia felett. Ex cathedra kijelenti: “Az 1868-ban bekövetkezett szakadás nyomán létrejött három irányzat közül – bármilyen fájdalmas is kimondani – a neológ irányzat mondott csődöt, amely a 19. század végétől azt hangsúlyozta, hogy a zsidóság „pusztán” Mózes-hit, nem jelent nemzeti hovatartozást, miközben próbálta a maga eszközeivel bizonyítani azt, hogy a magyar zsidók a magyaroknál is magyarabbak”.
A MAZSIHISZ-t érintő vádakat nem tisztünk kommentálni. A neológiát, mint kudarcot felemlegetni, s azt állítani, hogy a zsidóságot, mint vallást lekicsinyellte, súlyos tévedés, vétek és hiba.
A neológia megnyitotta a tudományosság kapuit a zsidó vallási intézményekben. Friss levegőt engedett a poros könyvtárakba. Egymás mellé emelte Maimonidest és Klausnert, Rásit és Bubert. Olyan tudósidolokat adott a világnak, mint Goldziher, Bacher, Kaufmann, Hevesi, a mártír Friedmann és Bernstein, vagy a legendás Scheiber. A neológ rabbik SOHA nem hirdették, hogy a vallás csupáncsak Mózes-hit, ellenkezőleg, megteremtették a vallás és a modern világ összhangját. Kiss Arnold, Hevesi Simon imái magyar nyelven, fordításban zengik a zsidó vallásosság himnuszait. Scheiber kiddusaival, kutatásaival, karizmájával fáklya volt a magyar zsidóság nehéz évtizedeiben. Talmud-Tórák sokasága nevelte a kicsiket a zsidóság szeretetére, neológ sajchetek áldozatos munkával járták a vidéket (de még a béketábor országait is), hogy lehessen kóser húshoz jutni a megmaradt keveseknek. Rabbikat és híveiket vegzálták, akár börtönbe is zárták cionizmus “vádjával”. Beer Iván, Lovász Feri, Antalfi Mária körei és összejövetelei legendásak voltak már életükben. Raj Tamás – mivel rabbiként nem működhetett – a lakásán tanított. Az, hogy egy Vészkorszak és az azt követő négy évtized után még van zsidó élet Magyarországon, a megmaradt neológia és az orthodoxia érdeme.
Cikkünket egy idézettel kezdtük. Most visszatérünk rá. Az 1848-as magyarajkú zsidók NEM VOLTAK NEOLÓGOK. Nem voltak zsidóbbak a zsidónál és magyarabbak a magyarnál. Magyarok voltak és Zsidók. Identitásuk nem az asszimilációban gyökerezett, hanem a Kárpát-medencében és Szinájon.
