Kácsor Zsolt: Doktor Moll erőfeszítéseket tesz
A zsidóság az én megmentőm, gondolja doktor Moll, miközben hétfő reggel hatkor igyekszik félálomban kimászni az ágyból, pontosabban szólva nem is félálom az, hanem egész álom, annak pedig rém, merthogy doktor Moll nem tud korán kelni, sajnos sokszor még Mózes kedvéért sem képes korán kelni, pedig igyekeznie kellene, hiszen már megint hétfő van, itt a szokásos reggeli istentisztelet ideje, azaz méghogy reggeli, gondolja keserűen doktor Moll, neki még hajnal az a reggeli hét óra, mire a zsinagógába kellene érnie, hej, hej, Mózes ősatya, emeli föl a tekintetét doktor Moll a sötéten derengő plafonra, hát miért jöttél le a hegyről éppen hétfőn, mondd, hát miért nem tudtál lejönni például kedden, vagy mondjuk szerdán, amikor már rendesen beindul a hét, de nem, te képes voltál a hegyre csütörtökön fölmenni, és lejönni éppen hétfőn, ez az oka annak, hogy a te szegény zsidócskáid még az 5779. évben is hétfőn meg csütörtökön reggel járnak zsinagógába, azaz méghogy reggel, ilyenkor már hajnali hétre járnak, üldögélnek szegénykék kialvatlan szemmel, és a Fönnvalót dicsőítik remélhetőleg doktor Moll álmos társaságában, ő ugyanis minden áldott vasárnap este, sőt, minden áldott szerda este erősen megfogadja, hogy másnap korán reggel fölkel, és zsinagógába megy, ez a dolgok rendje, és ebben az a szép, hogy doktor Moll el is hiszi magáról minden áldott vasárnap este, sőt, minden áldott szerda este, hogy másnap erős lesz, és időben fölkel, ami nehezére esik, mert ő csak altatóval képes aludni hosszú évek óta, és ha túl korán beveszi az altatót, akkor túl korán fölébred, s visszaalszik, ha későn veszi be, akkor délelőtt tízkor ébred, ha pedig egyáltalán nem veszi be a piruláit, akkor éberen fekszik egész éjjel, és a plafon árnyait bámulja, közben pedig lelkifurdalás gyötri, merthogy ő igazából, úgy érti most ezt, hogy valóságosan és tényleg, szóval igazából a zsidóságot tartja az élete megmentőjének, a zsidóság ugyanis olyan neki, mint egy minden világi és nem evilági jóval megrakott, messziről fénylő mentőhajó a tengeren, ahol doktor Moll a saját hibájából hajótörést szenvedett, egyedül vergődött a vízben, és már fuldoklott a szájába csapódó vízpermettől, amikor egyszerre csak meglátta azt a bizonyos hajót, ekkor visszanyerte minden erejét, és elkezdett csapkodni feléje, pedig messze volt, nagyon-nagyon messze, de doktor Moll tempózni kezdett, a hajó felé tájolta magát, s hirtelen azt vette észre, mintha a hajó is feléje tartana, éppen feléje, ez volt a benne a legkülönösebb, pedig lehetetlenségnek tűnt, hogy az a hatalmas hajó őmiatta irányt változtasson, ez később be is bizonyosodott, a hajó nem miatta változtatott irányt, hiszen a kezdetektől fogva egymás felé tartottak, és a kimerült doktor Moll egyre közelebb ért a megmentőihez, de azért igyekeznie kellett, mert a legénységi főrabbi igen okos ember volt, és nem kérte meg a kapitányt, hogy gyorsítson, hanem hagyta, hogy doktor Moll megtegye a szükséges erőfeszítéseket, neki kellett elérnie a hajót, neki kellett fölmásznia a fedélzetre, neki kellett megküzdenie a menedékért, és ha már ott volt, köszönt a többieknek, hát sziasztok, ezt mondta, mert tegezte őket, hiszen mindenki ismerős volt valahonnan régről, alkalmasint az előző életéből, hát szia, mondták neki a többiek, mire doktor Moll fölsóhajtott, istenem, de jó, hogy időben ideértetek, s ekkor a főrabbi a szemébe nézett, s azt dünnyögte: de hiszen mi mindig itt voltunk.
