Feldmájer Péter beszéd 11_10
Feldmájer Péter a Mazsihisz elnökének beszéde, elhangzott a 20. Katolikus Zsidó Világkonferencián 2008. november 10-én este Budapesten
Tisztelt Konferencia!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az egész magyarországi zsidóság nevében köszönthetem Önöket ezen a történelmi helyen. Talán szimbolikus, hogy itt találkozunk, hiszen ezen ősi falak között fonódott össze a középkorban a magyar államiságot megalapozó Katolikus Egyház, és a ki tudja, mióta ezen a területen élő, vagy éppen a honfoglaló magyarokkal együtt ide érkező zsidó vallású emberek sorsa.
Ez a hely, ezek a falak megannyi könnyet, vért és szenvedést láttak, és láttak dicsőséget, és örömöt. Tudjuk, hogy a középkori királyi udvar befogadta , és a akkori európai viszonyokhoz képest türelmesen bánt a városban lakó zsidó emberekkel, s mindezt nyilván nem tehette volna meg, ha az Egyház képviselői ehhez nem járultak volna hozzá.
Mi, akik tanultuk országunk történelmét, ismerjük azt a híres képet, amely igazságos Mátyás királyunk koronázási menetéről készült, és ahol a város zsidó polgárai a többiekkel együtt hódolnak Hunyadi Mátyásnak, akinek utoljára volt komoly esélye, hogy megállítsa az török hadak előrenyomulását Európa szíve felé. Egy történelmi szempillantás múlva már az iszlám csapatai borították tűzbe és vérbe szinte egész Magyarországot és gyilkoltak meg mindenkit válogatás nélkül. Hosszú és szörnyű sötétség szállt az e földön élőkre, a lakosság túlnyomó többségét meggyilkolták, vagy rabszolgasorba taszították, csak azért, mert más vallást követtek, mint a hódítók.
Évszázadok teltek el, mire Magyarország vissza tudott kerülni a normális életbe, s olyan polgári fejlődésnek indulhatott, ahol minden ember meglelhette a szabadságát, és az egyenlőségét. És ezek a falak voltak a tanúi azoknak a döntéseknek, amelyek alapján a Magyar Parlament törvényeket hozott, olyan törvényeket, amelyek a lakosság majd tizedét a hóhérok kezére adta. E szörnyű tömeggyilkosság és az azt megelőző zsidóellenes eszmei hadjárat visszahozta a középkori pusztítást, a vért a könnyeket Budára, Pestre, és egész Magyarországra. Emberek százezreit ölték meg azért, mert más vallásúak voltak, de ezt nem az ellenség, egy megszálló hadsereg tette, hanem azok, akiket az áldozatok honfitársuknak tekintettek.
Nagyon kevesen voltak, akik kinyújtották segítő kezüket, eleget téve a saját vallásuk parancsának, emeljük ki közülük Apor Vilmos győri püspököt, ki életét kockáztatva segítette az üldözötteket, Márton Áron gyulafehérvári püspököt, aki nem sajnált fáradtságot, és munkát, és éjt- nappallá téve dolgozott a menekültekért, és mindenki előtt Salkaházi Sára nővért, aki életét adta azért, hogy megvédje a hozzáfordulókat, nem rettentette meg sem az ellenséges közvélemény, sem a később vérgőzös részegségbe elmerült nyilasok fegyvere. Nem várhatjuk el, – bármennyire is szeretnénk – mindenkitől, hogy az igaz úton járjon, de nekünk vallásos embereken az a szent feladatunk, hogy példát mutassunk. Példát mutassunk az általunk vezetett gyülekezeteknek, példát mutassunk azoknak, akik nem tartoznak közénk.
A felelősségünk iszonyúan nagy, ezért nagyon meg kell fontolnunk azt, hogy kiket állítunk a múltból példaképül a jelen és a jövő nemzedékei elé. Tudomásul kell vennünk, hogy bármily kiváló ember is volt valaki a múltban, és tett bármily nagy dolgokat is, a saját hívei, a szegények érdekében, ha nézetei a gyűlöletet, a más embercsoportok iránti megvetést tükrözték, és ezekkel megmételyezte a közgondolkodást és egyháza híveit, akkor nem lehet példaként állítani senki elé. Az ilyen emberek nem érdemelnek szobrot, és nem érdemelnek piedesztát, mert ezzel azt üzennénk a világnak, hogy a gyűlölet prófétái számára is van elismerés.
A mostani konferencia egy hosszú idő óta folytatott párbeszéd rendes állomása, ahol azt keressük, ami összeköt bennünket, és nem azt, ami elválaszt. Nem várhatjuk, és nem kérhetjük egymástól, hogy változzunk meg, hogy adjuk fel hitünket, mert azt mindannyian őseinktől kaptuk, jogunk, és kötelességünk ezt továbbadni gyermekeinknek, és unokáinknak.
Most, amikor megnyitjuk ezt a Konferenciát, azt kívánom mindannyiunknak, hogy az Örökkévaló segítse munkánkat, azért, hogy párbeszédünkkel jobbá tehessük a világot, hogy elűzzük a sötétséget, és a fénybe vezethessük azokat az embertársainkat, akik a gonoszság és a gyűlölet félhomályában töltik napjaikat.
Hiszek abban, hogy ha ezt igazán akarjuk, akkor meg fog bennünket áldani az Örökkévaló és segíti közös céljaink elérését.
Remélem, itt Budapesten, e gyönyörű fővárosban lesz idejük a munka mellett megismerni a történelmi emlékeit, a magyar emberek kedvességét, az utcák és terek forgatagát.
Jó munkát és jó pihenést kívánok.
