Kácsor Zsolt: Doktor Moll találkozása Doktor Dúrral
Doktor Moll magára ismert a mostani hetiszakaszban szereplő istenkáromló emberben, mert ezen a héten ő is kivetkőzött magából, Mollból Dúrba váltott, méghozzá nagyon erős Dúrba,
olyan volt, mint egy őrjöngő Beethoven-szimfónia, harsogtak a rezesek odabenn, sikoltottak a vonósok, döngtek a dobok és úgy zúgtak a lélek nagybőgői, mint a tenger, doktor Moll nem ismerte ezt az új darabot, nahát, hol vannak a szelíd, melankolikus szólamok, és
honnét ez az új, fura, dübörgő tétel,
de persze tudta ő, csak éppen tudomásul nem akarta venni, hogy rátört valaki vagy valami, aki és ami nem engedte el, fogta, húzta, lökte, vonszolta magával, és amikor doktor Moll ellen akart állni a gonosznak, akkor lényegült át Dúrrá odabenn, csak bámulta magát meglepetten, ki ez az ember, aki hadakozik, ki ez az új lélek, aki még azt hiszi, hogy győzhet, mi ez az új szólam a belső színpadon, ez nem ő,
ez nem lehet ő,
igyekezett hát távolságot tartani ettől az ismeretlen egótól, aki befészkelte magát magába, és amikor doktor Moll hátrébb lépett saját magától, egyszerre elcsöndesült a háborgás, megnyugodott az a valaki, aki előtört belőle, és az ismeretlen doktor Dúr lehajtotta a fejét, milyen szép mozdulat volt ez, szimbolikus és megható, a bűnös lehajtotta a fejét, és várta, hogy a közösség
föloldja őt az érintésével,
éppen ez olvasható a mostani hetiszakaszban az istenkáromló emberről, aki zsidó anyától és nem zsidó apától született, és akinek az istenkáromlásért persze a bűnét meg kell kapnia, ám előtte a közösségnek meg kell őt érintenie, hogy valamiképpen így váljanak eggyé, a bűnös és az ő közössége, így válnak eggyé, de nem a bűnben, hanem a távozás és elengedés egyre halkuló, ereszkedő, csendesülő békéjében.
