Egy nő nem lehet „jó zsidó”, csak „jó anya” és „jó feleség”?
A nők emancipációjának legnagyobb akadálya éppen az, hogy nincs kihez emancipálódjanak – mondta Hrotkó Larissza nyelvész, kultúratörténész a Nők a neológiában című rendezvényen a Hunyadi téri zsinagógában, ahol Fináli Gábor rabbi meghívására tartott előadást.
A feminista elméletekkel, nőkutatással, zsidó vallással és kultúrával foglalkozó Hrotkó Larissza nyelvész, kultúratörténész tartott előadást a budapesti Hunyadi téri zsinagóga beszélgetés-sorozatának minapi rendezvényén, amelynek témája ezúttal a nők szerepe volt a neológiában.
A szakember előadása elején fölelevenítette azt a vitát, amely a neológián belül folyt a közelmúltban a nők zsinagógai státuszának kérdéséről, valamint a zsidó sajtóban a neológia modernizálódásának igényéről. A történtekből azt a következtetést vonta le, hogy a női zsinagógai státusz a vallási közösség emancipációjának alapköve, s hogy ennek további feszegetése szerinte szakadáshoz vezetne, igaz, szerinte kérdés, hogy ez gond-e, nem inkább természetes folyamat. Meglátása szerint a vitákat a nők egy része vagy észre sem vette, vagy beletörődött, vagy nem értette, hogy miről van szó, hiszen – fogalmazott Hrotkó Larissza – a nők emancipációjának legnagyobb akadálya éppen az, hogy nincs kihez emancipálódjanak. Sokan ma is ahhoz akarnak azonosulni, ami elmúlt, pedig szerinte az nem a hagyományhoz való ragaszkodás, hanem illúzió, vagy még rosszabb: nosztalgia, amely nem épít, hanem deprimál.
Hrotkó Larissza és Fináli Gábor
A hagyományról szólva úgy vélekedett: a hagyomány olyan, mint egy kánon, amely részben biztonságot ad, ugyanakkor azonban korlátozza az egyén tehetségének és rátermettségének szabad kibontakozását. A kánon szerinte elsősorban a nők szabad gondolkodásának és társadalmi-vallási önmeghatározásának jogát korlátozza. A neológ zsinagógai közösség női tagjai nem képesek cselekvő összhangban lenni a közösséggel, mert a Mi-képük nem tartalmazza a közös vallásgyakorlás. Szerinte a nők olyan közösséget látnak, amelyhez csak tartoznak, de nem alkotják – innen ered a passzivitás, közömbösség.
Hrotkó Larissza többek között azt a kérdést tette föl, hogy a nőknek kihez vagy mihez kell azonosulniuk a neológiában, azaz mik a neológ közösség legfőbb jellemzői, amelyek az identitását adják? Mint mondta: a közösségi identitásról beszélve nem genetikai másságról, vagy valamilyen nehezen bizonyítható zsidó biológiai közösségre gondol – hiszen ezek rasszizmushoz és a nők diszkriminációjához vezetnek –, hanem olyan tényekről, társadalmi jelenségekről beszél, mint a közös zsidó nyelvek, a sajátos kultúra, étkezési és tisztasági szokások, családi és rokoni kapcsolatok, s más zsidó szociális jellemzők. Ennek kapcsán hozzátette: az ember személyes identifikációja folyamatosan változik, aktualizálódik, még ha nem is tudatosan. Az egyéni identifikációs kísérletek főleg a közösség identitását befolyásolják, azaz nem a közösség változtatja meg az egyént, hanem az egyén a közösséget – feltéve, ha az egyén integrálódott, vagyis rokonszenves a közösség számára.
Szólt arról is, hogy a külső társadalom elvárásokat támaszt a közösségi szerepekkel szemben, és az efféle elvárások, követelmények alapján a személyek és közösségek – amennyiben ezeknek nem felelnek meg – akkor stigmatizálhatók. A nők – mivel csak részben azonosulnak zsidó közösségükkel – más mérce szerint mérettetnek meg: esetükben a mérce nem a „jó zsidó”, hanem a „jó anya”, „jó feleség” vagy „jó nő”. Ez a női mérce nem közösségi, mert nincs vele szemben közösségi elvárás – Hrotkó Larissza szerint valószínűleg ebbe az individualizmusba való taszíttatás az oka annak, hogy a neológ közösség nagy része elzárkózik attól, hogy a nők a minjen teljes jogú tagjai legyenek.
