Felfoghatatlan emberi és anyagi veszteséget okozott a 2. világháború Magyarországnak
Hetvenöt éve, 1945. április 4-én fejeződtek be hivatalosan Magyarországon a második világháborús harci cselekmények, amikor szovjet hadijelentések szerint a Vörös Hadsereg kiűzte az utolsó német egységeket. Ezt a napot 1950-től a rendszerváltásig a felszabadulás napjaként ünnepelték, jóllehet újabb kutatások szerint az ország nyugati térségében még egy hétig tartottak a harcok.
Magyarország 1941. június 27-én lépett be a náci Harmadik Birodalom oldalán a második világháborúba, öt nappal azután, hogy a német hadigépezet megindult a Szovjetunió ellen. A háború menetében fordulatot hozó sztálingrádi csata után a katonai kezdeményezés a szovjetek kezébe ment át, az 1943. januári doni áttörés során a kétszázezres 2. magyar hadsereg néhány nap alatt katasztrofális vereséget szenvedett.
A magyar diplomácia puhatolódzó tárgyalásokba kezdett az angolszász szövetségesekkel, de a Kállay-féle “hintapolitika” nem vezetett eredményre. Mindez nem maradhatott titokban Hitler előtt, és 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Horthy Miklós kormányzó a helyén maradt, de a kormány élére a feltétlen németbarát Sztójay Döme került; minden téren meghatározó lett a német befolyás.
Románia 1944. augusztus 23-i sikeres kiugrása, átállása az antifasiszta koalíció oldalára nehéz helyzetbe hozta a visszavonuló német és a Kárpátokban húzódó Árpád-vonalat védő magyar csapatokat. A szovjet 2. Ukrán Front szeptember 21-én elfoglalta Aradot és szeptember 23-ára virradó éjszaka elérte a trianoni Magyarország határát. (Az akkor érvényes magyar határt már 1944. augusztus 27-én átlépték, elfoglalva a székelyföldi Sósmezőt.) A szovjet csapatok október 11-én vonultak be Kolozsvárra, a hónap közepén pedig megnyerték a németek ellen vívott debreceni tankcsatát.
Az egyre borúsabb katonai fejleményeket látva Horthy Miklós kormányzó szeptember 28-án Moszkvába küldte Faragho Gábor vezérezredest, aki október 11-én előzetes fegyverszüneti megállapodást írt alá a szovjetekkel. Az október 15-én megkísérelt, rosszul előkészített kiugrási kísérlet azonban, amelyről a németek pontos információkkal rendelkeztek, kudarcba fulladt. A németek által elrabolt fiával zsarolt Horthy lemondott, miután Szálasi Ferencet, a Nyilaskeresztes Párt vezérét nevezte ki miniszterelnöknek. A nyilas “nemzetvezető” és kormánya folytatta a reménytelen harcot, 170 napos rémuralmuk idején az egész ország hadszíntérré vált.
A Vörös Hadsereg ostromgyűrűje karácsonykor zárult be a Hitler által erődnek minősített Budapest körül, amelyet a Führer parancsa szerint az utolsó emberig védeni kellett. A főváros február 13-ig tartó, kétszázezer emberéletet követelő ostroma a második világháború egyik leghosszabb helységharcának számít, amelyet második Sztálingrádnak is neveznek. A szovjet előre nyomulást a március elején Székesfehérvár térségében indított német ellentámadás csak lassította, a frontvonal gyors ütemben tolódott nyugat felé, és április elején túlhaladt az országon.
A “felszabadítás” azonban nem 1945. április 4-én, Nemesmedves falu térségében történt meg, ahogy évtizedekig tanították az iskolákban, hanem legalább egy héttel később. A történészek kiderítették: április 4-ét a magyarországi harcok elhúzódása miatt felbőszült Sztálin tűzte ki határidőnek a 3. Ukrán Front parancsnoka, Tolbuhin marsall elé. Miután annak csapatai ezen a napon valóban behatoltak Nemesmedvesre, az utolsó közigazgatásilag önálló magyar községbe is, Tolbuhin győzelmi jelentést küldött Moszkvába, ahol megjelent a szovjet hírügynökség, a TASZSZ Magyarország felszabadítását hírül adó kommünikéje.
A valóságban a németek csak április 11-én kezdték kiüríteni az utolsó magyarországi falvakat: a Rábafüzeshez tartozó hegyközséget, a közeli Szentimre-telepet és Magyarbükköst. Az összefüggő arcvonal április 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Kapuy- és Dénes-majornál hagyta el Magyarország területét.
A háború során – az átmenetileg megnövekedett területű Magyarországon, a különböző hadszíntereken és koncentrációs táborokban – az emberáldozat mintegy 900 ezerre tehető, közülük 500 ezer volt zsidó. Az 1946-ban készített összegzés szerint a háborús károk összege 22 milliárd pengő, azaz az 1938. évi nemzeti jövedelem mintegy ötszöröse volt, a nemzeti vagyon nagyjából negyven százaléka semmisült meg.
Április 4. alighanem az egyik legalaposabban törvénybe iktatott ünnepnap a magyar történelemben: 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány, 1950-ben a Magyar Népköztársaság kormánya rendeletben minősítette ünnepnek, végül 1965-ben a parlament ezt törvénybe is iktatta. Az 1848-as forradalom napjával, március 15-ével tudatosan versenyeztették, így például 1948-ban a Szovjetunió szándékosan nem március 15-én, hanem április 4-én adta vissza az 1848-49-es szabadságharc leverésekor zsákmányolt zászlókat.
A rendszerváltás, 1990 óta ez a nap már nem nemzeti ünnep. A viták máig zajlanak arról, hogy április 4. a felszabadulást vagy a megszállást jelenti-e. A Vörös Hadsereg átvonulása az országon erőszakkal járt, százezreket hurcoltak el “málenkij robotra”, és a szovjet haderő jelenléte újabb diktatúrát, a kommunista hatalomátvételt készítette elő – ugyanakkor kiűzték a megszálló németeket, véget vetettek a nyilas rémuralomnak és a második világháború borzalmainak. (MTI)
Címlapkép: Visszavonuló német csapatok / Forrás: Multt-kor.hu
