Ma van Radnóti Miklós születésnapja
A 20. század egyik legnagyobb klasszikusa, a mártírhalált halt nagy magyar költő, Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten. Rajongva szeretett és verseiben oly gyönyörűen megénekelt szülőföldjén saját honfitársai a származása miatt ölték meg alig 35 évesen. Soha nem felejtjük el.
Radnóti Miklós huszonegy éves volt, s már apátlan-anyátlan árva, amikor 1930-ban az első, Pogány köszöntő című kötete megjelent, s ekkor szinte semmi sem utalt arra, hogy ennek a művelt, olvasott, nyelveket beszélő, vissszafogott és halk szavú bölcsész-költőnek mindössze 14 év van hátra az életéből.
Szívszorító belegondolni, hogy milyen kevés idő adatott neki. Nem lehet mit kezdeni a „mi lett volna, ha?” típusú kérdésekkel, de azt azért ne felejtsük el: ha ennek a fiatalon meggyilkolt mártírnak nem az a sors adatik osztályrészül, amire saját szülőhazája szánta, akkor sokan még akár személyesen is ismerhettük volna: hiszen 1989-ben lett volna 80 esztendős.
Felesége, Gyarmati Fanni – akivel 1934-ben kötött házasságot – azonban közöttünk élt és közöttünk járt, minden percben emlékeztetve arra, hogy hol élünk. Egy lángoktól ölelt országban, ahol a parazsat nem külső, idegen, kontrollálhatatlan hatalmak lobbantották lángra, hanem maga a magyar társadalom.
Radnóti Miklóst életében nem sokan ismerték költőként, habár a szakma, az irodalom, a korabeli írótársadalom nagyra becsülte. 1936-ban jelent meg egyik legfontosabb kötete, a jövőbelátóan hátborzongató címet viselő Járkálj csak, halálraítélt! című verseskönyve, és a következő évben megkapta a korszak egyik legnagyobb irodalmi elismerésének, a Baumgarten-díjnak a kisebbik fokozatát, a Baumgarten-jutalmat. 1938-ban jött a Meredek út, 1940-ben a Válogatott versek, 1942-ben a Naptár című ciklus, ám ekkor Radnóti már a halál felé menetelt.
1940-től kisebb-nagyobb megszakításokkal munkaszolgálatosként dolgozott, utolsó verseit már a Bor melletti kényszermunka-táborokban írta. 1944 őszén innen hajtották utolsó útjára, hogy Abda mellett egy magyar keretlegény agyonlője a halálosan legyöngült embert. A tömegsírba a viharkabátjában dobták bele, amelynek zsebe megőrizte számunkra utolsó remekműveit.
Nekünk és hozzánk írt, a nekivadult, elállatiasodott emberiségnek üzent a pokolból. Üzenetét sárral kevert vér szennyezi, de azért elolvasható: „hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs”.
