Múlt a szemétkosárban
Szilágyi Iván Péter
Toronyi Zsuzsanna levéltárossal a Zsidó Múzeum felett lévő Magyar Zsidó Levéltárban találkozom. Szobájához csigalépcsők és titokzatos, robusztus ajtók sora vezet. Ezen ajtók mögött él és dolgozik a magyar zsidó múlt elvarázsolt hercegnője, aki fehér köpenyben fogad levéltárában, amely egy kicsiny, galériázott szoba, tele szebbnél szebb, ódon illatú könyvekkel és iratokkal. Szilágyi Iván Péter riportja.
Egy megsárgult lapokkal teli, vaskos könyv előtt állunk, mit kell tudni róla?
Ez a Dohány utcai zsinagóga templomülési jegyzőkönyve. A zsinagóga idén lesz 150 éves, de üléseit már az építkezés megkezdése előtt értékesítették; volt köztük első, másod- és harmadosztályú. Minden padnak van egy-egy lapja ebben a nagy könyvben, azon vezették a tulajdonosváltásokat. Érdekes társadalomtörténeti játék, hogy ki melyik széken ült, milyen drága helyet vett. Ez (mutat rá a lapra, ahol véletlenszerűen kinyílt a könyv) éppen a Kassowitz család egyik tagjának ülőhelyét mutatja. Ez egy nagyon befolyásos 19. századi pesti zsidó család volt. Örökös ülésről van szó, amelyet a dokumentum szerint átírattak valaki más nevére, de az is lehet, hogy megörökölte az illető. Ezek az ülések valós értéket képviseltek, volt, amelyikre jelzálogjogot jegyeztettek be, mint egy házra, lakásra. Hatalmas összegekről volt szó. A zsinagóga gondnoka megőrizte az eredeti névtáblákat, állandóan tervezzük, hogy majd egyszer a könyv alapján visszahelyezzük őket. Egészen 1950-ig ment a cserebere, öröklés, majd az egész átkerült a Budapesti Izraelita Hitközség kezelésébe. A Lauder iskolában az érdeklődő gyerekek számára működik egy történelmi szakkör, amelynek keretében együtt fogjuk feltárni, feldolgozni és az interneten is elérhetővé tenni, hogy kik ültek ezeken a székeken és milyen szociális hálók kötötték össze őket.
Érdekli ez a diákokat?
Sok diák csatlakozott már. A Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolának már van egy virtuális levéltára az interneten, amelyben a diákok saját családjuk történetét dolgozták fel. Egy másik projekt keretében a budapesti holokauszt történetének egy napját dolgozták fel: mi történt a gyerekek családtagjaival azon a napon, mi volt a nagypolitikai helyzet, a divat, az időjárás, mit írtak a lapok, és még sok más.
Ön vezeti a szakkört?
Nem, tanárok, de be kellett vonni egy „bárcás”, diplomás levéltárost is. Hiánypótló munkákat, kutatásokat végeznek ezek a gyerekek. Nekem és a történészek többségének egyébként nem lenne időnk arra, hogy például hat ilyen vastag, zsinagógai ülésrendeket tartalmazó könyvet átnézzünk. Pedig nagyon érdekes látleletet adnak az adott korról.
A gyerekek bejöhetnek ide kutatni?
Természetesen, de a lapokat egyenként lefényképeztük és digitalizáltuk, hogy az iskolában is tudjanak dolgozni velük. A többéves program lényege, hogy ezeket az adatokat megpróbáljuk megfejteni és rendszerbe illeszteni. Ugyanis nagyon sokszor nem könnyű el- és kiolvasni, hogy kiről, miről írnak a könyvekben.
Hogyan lett levéltáros? Sokak számára ez egy legendák ködébe vesző, gyakran távolinak és misztikusnak tűnő hivatás.
Igen, volt már olyan, hogy idetelefonált valaki és azt kérte, mondjam meg, mi a volt gimnáziumi osztálytársának a levélcíme. Egy néni pedig azt hitte, hogy itt őrizzük azokat a leveleket, amelyeket nem sikerült kézbesíteni. Ez nem így van, a levéltár egy hivatalos intézmény, amely jelen esetben a magyarországi zsidó intézményrendszer, elsősorban a neológ központ (MIOI, majd MIOK, a Mazsihisz elődei) és a Pesti Izraelita Hitközség működése során keletkezett dokumentumokat őrzi meg és teszi hozzáférhetővé a kutatók számára.
Mikortól vannak irataik?
Az a baj, hogy közösségünkben a levéltári gondolat csak későn jutott az emberek eszébe, csupán a 40-es évektől kezdve gyűjtötték módszeresen az iratokat. 1945 után elmentek vidékre és megpróbáltak összegyűjteni olyan iratokat, amelyek a holokauszt során elnéptelenedő közösségek után maradtak. Ekkorra azonban már az iratanyag jelentős része elpusztult, többek között a világháború során, mert sajnos a régi dokumentumok nagyon sérülékenyek, könnyen és gyorsan kapnak lángra… Még most sem nagyon nyitottak közösségeink múltjuk dokumentálására. Munkám során arra törekszem, hogy összegyűjtsem vagy legalább fel tudjam mérni a vidéki hitközségekben megmaradt iratokat. Több kérdőívet is kiküldtem vidéki közösségeinknek, információkat kérve régi dokumentumaikról, de nem nagyon jött válasz… Pedig a végén már egy ikszelős kérdőívvel is megelégedtem volna, csak legyen valami lista, leltár közösségünk iratairól, hiszen ezt nemcsak a tudományos kutatás igényli, hanem például a kárpótlási folyamathoz is számos igazoló iratot kellett beszereznie mindenkinek. Volt azért olyan is, hogy vidékről bejött egy bácsi, hóna alatt a közösség anyakönyveivel. Ő volt az utolsó zsidó a községben, és nem szerette volna, ha múltjuk feledésbe vész. Ma is vannak erre példák, önfeláldozó és múltjukra odafigyelő emberek. (Interjúnk közben például telefonált egy néni, aki családi hagyatékát szeretné ráhagyni a levéltárra. Fél, hogy gyerekeit már úgysem érdekelnék ezek a „papírok”…) Összességében elmondható, hogy a 18. század első felétől napjainkig őrzünk dokumentumokat – manapság már akár DVD-ket is.
A mai emberek mennyire törődnek, foglalkoznak családjuk múltjával?
Sok esetben tényleg elhanyagolják vagy egyszerűen kidobják a régi dolgokat, pusztán lomként tekintenek rájuk. Lomtalanítások alkalmával néha megdöbbenve tapasztalom, hogy az örökösök, utódok sokszor egyszerűen szemétbe dobják őseik féltve őrzött fotóit, leveleit. Nekünk, levéltárosoknak kell dokumentálnunk, elérhetővé tennünk az utókor számára ezeket, és nemcsak amiatt, mert ez a munkánk. Kegyeleti szempontból is tartozunk ennyivel elődeinknek. Sok családban természetesen megőrzik ezeket az iratokat és jó kezekben vannak.
Inkább ön keresi meg a történelmi iratokkal rendelkező családokat vagy ők jelentkeznek, hogy átadják régi dokumentumaikat?
Nagyjából fele-fele arányban fordul elő. Más levéltárakra nem annyira jellemző, amit munkám során nap mint nap tapasztalok: sok idős ember hív fel, hogy menjek ki a lakásukra megtekinteni örökségüket. Nyomot szeretnének hagyni a világban, és a levéltárak ezen nyomok őrizői.
 toronyi_zsuzsa.jpg |
| Toronyi Zsuzsanna (Fotó: Szilágyi Iván Péter) |
Milyen adományokat, dokumentumokat szoktak átadni?
A hagyatékok általában ugyanazokat a dolgokat tartalmazzák: anyakönyvi iratok, iskolai bizonyítványok, Schutzpassok (védlevelek), igazolványok, néhány családi fotó. Van, amelyikről még tudják, kit ábrázol, és persze sok olyan ismerős, családtag képe is előkerül, akikre már nem emlékeznek.
Ezek tipikus megsárgult fotók?
Igen, általában igen. De van, amikor életre kelnek: például nemrégen részt vettem egy nagyon puccos fogadáson Bécsben, az ottani Iparművészeti Múzeum restitúciós kiállításának megnyitóján. Mellettem ült egy nagyon előkelő dáma, aki amikor megtudta, hogy Budapestről jöttem, megnyílt, és elmondta, hogy a családi legenda szerint őseiknek két boltjuk volt: egy Bécsben és egy Budapesten, de nem volt biztos benne, hogy ez igaz-e vagy csak legenda. Déd- vagy üknagypapája vezethette a pesti üzletet. A véletlen úgy hozta, hogy pont „ismertem” az illető urat, voltak dokumentumok róla, és ezeket az információkat meg is osztottam a hölggyel. Így válik a múlt legendája valóssággá. Megígértem neki, hogy e-mailben el fogok küldeni neki néhány fotót ezekről a régi dokumentumokról, amelyek neki nagyon sokat jelentenek. A tárgyaknak van egy önálló élete, amely néha összefut az emberi sorsokkal. Munkámnak éppen ezért van egy kis filozofikus bája.
Milyen egy ilyen kis levéltárban, a múlt emlékei között dolgozni?
Más itt, ezen a kis helyen és más közösségben levéltárosként dolgozni, mint például az Országos Levéltárban. Az is nagyon jó lehet, de ilyen otthonos, meghitt hangulata nincs, az biztos! Amikor elkezdtem itt dolgozni, szervezett levéltár helyett még inkább csak egy nagy halom irat volt, melyek többségét a Scheiber-tanítványok gyűjthették össze, vidékről, sokszor talán talicskával és lapáttal kibányászva a régi dokumentumokat. Korábban Landeszman György főrabbi volt a közösség levéltárosa, nagyon értékes gyűjtéseket végezve. A levéltár akkoriban még a Rabbiképző Intézet épületében volt, én pedig a Rabbiképző Könyvtárában dolgoztam, ahol iratok is előkerültek a könyvek közül, amit mindig átvittünk a levéltárnak. Miután Landeszman főrabbi úr elment Magyarországról, a levéltár átköltözött a Síp utcába, ahol ketten kezdtük az iratok rendezését Frojimovics Kingával, aki nem sokkal később alijázott, és most a Jad Vasem magyar részlegének vezetője. Akkoriban költöztünk ide, erre a nagyon romantikus, de levéltárnak nem túl ideális helyszínre, a Dohány utcai zsinagóga épületébe, szinte a tornyába. A sok költözés nem tett jót az amúgy is rendezetlen iratoknak, ráadásul ezekben az években szinte kizárólag kárpótlási ügyekhez szükséges igazolásokhoz próbáltunk iratokat keresni, volt, hogy napi 30–40 új keresést regisztráltunk.
Mindenesetre kialakítottuk azt a rendszert, amely lehetővé teszi a zsidó közösség intézményeiben keletkezett iratok regisztrálását, ami teljesen más, mint a többi levéltár. A zsidó intézményrendszer nem hasonlít sem a közigazgatás, sem a többi egyház szervezetére. Itt nem csak a vallási intézmények, például zsinagógák irataira kell gondolni! Ugyanígy hozzánk tartoznak a zsidó iskolák vagy éppen a Vívó és Atlétikai Klub, amely egy nem vallásos alapon szerveződő zsidó szervezet volt. További szépsége és nehézsége a dolognak, hogy a zsidó közösségben az iratok természetesen nemcsak magyarul vagy a régebbiek németül vannak, hanem sok a héber és a héber betűkkel írt jiddis szöveg is.
Milyen a kapcsolatuk a többi levéltárral?
Jó munkakapcsolatban vagyunk azokkal a magyar levéltárakkal, ahol olyan iratanyagot őriznek, amely a mi érdeklődésünkre is számot tarthat. Az óbudai hitközség iratait például a Fővárosi Levéltárral együtt tervezzük feldolgozni, de szinte minden levéltárban vannak fontos dokumentumok a helyi zsidóságra vonatkozóan. Pár éve szerkesztettem egy levéltári segédletet is, hogy az ottani kollégák meg tudjanak birkózni a héber betűs iratokkal, melyekkel – szinte természetesen – nem találkozhattak egyetemi éveik alatt. Pár éve dolgoztam egy kicsit a tel-avivi egyetem levéltárában, ahol láthattam, hogy milyen egy olyan levéltár, ahová Marokkótól Ukrajnáig kerültek be a hagyatékok, iratok, a maguk sokszínűségében. Általában a levéltárak státuszát jelzi ennek a levéltárnak az elhelyezése is: közvetlenül az óvóhely mellett volt, a pincében, a mosdók és a takarítószer-raktár között. Azaz: nagyon kell rá vigyázni, de szinte senki sem tud róla, rejtve marad a társadalom szeme elől. Ezen fontos lenne változtatni, hogy a levéltárak betölthessék az egyébként létező nagyon fontos feladatukat a közösségek életében.
Miként?
Nem tudom az üdvözítő megoldást, de próbálkozunk. Napjainkban óriási lehetőségeket kínál az internet, ahol rengeteg digitalizált gyűjtemény elfér, és hozzáférhető a világ bármelyik pontjáról. Erre egyre nagyobb az igény is, rengetegen kutatják családjuk, kisközösségük gyökereit. Kevesen tudják talán, de a világ legnagyobb, kereshető holokauszttal kapcsolatos visszaemlékezés–gyűjteménye az interneten a levéltárunk anyagában lévő DEGOB jegyzőkönyvek sora, mely a www.degob.hu internetes oldalon hozzáférhető. Az európai együttműködés is óriási lehetőségeket rejt: most alakul egy zsidó gyűjtemények munkáját koordináló „ernyő”, melynek eddigi két tanácskozására Londonba és Vilniusba meghívtak. Ennek egyik első eredménye lesz az a projekt, amelyben nyolc európai gyűjtemény vesz részt, hogy a zsidók európai városokban betöltött szerepével kapcsolatos dokumentumok felkerüljenek egy közös portálra.
A magyar zsidó közösség – főként a holokauszt fájdalmára tekintettel – mennyire akar, tud szembenézni múltjával?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Úgy látom, hogy a világ más országaival szemben múltunk – és itt nemcsak a vészkorszakra gondolok – nincs annyira aktívan jelen a közösség tudatában. Pedig a magyar zsidóságnak gyönyörű, izgalmas története van, amelyre büszkének kellene lennünk. A zsidóság identitásának alapjait nemcsak a 20. század veszteségei jelentik, hiszen előtte gyönyörű és kiterjedt kultúránk, közösségeink voltak. Ezekre büszkének kellene lennünk, óvva és ápolva múltunkat. Ebből a munkából persze a többségi társadalomnak is ki kellene vennie a részét: a virágzó és kultúrateremtő magyar zsidóság ugyanis a magyar társadalom szerves része. Múltunkról ezért nemcsak beszélnünk kellene, hanem aktívan ápolnunk, kutatnunk gyökereinket.
(Forrás: Új Élet)
