Izraeli képeslap – három ünnep, aprók képek, szimbólumok
Szubjektív leszek és optimista, mint
egy vezércikk. Apró képek jönnek, remélem összeállnak. Három ünnep, ami nem a
zsidó vallásé, mégis Izraelé. Követik egymást a megkéső tavaszban. Idén
hozzájuk csapódik a korona-év vége is. Mert vége, mi, itt már le merjük írni. Silló
Sándor írása Tel-Avivból.
Az első a Jom haSoá, a Holokauszt
emléknapja. 11 órakor megszólal a sziréna. A véletlen úgy hozza, hogy épp egy gyárban ér. A szabré (itt született) ismerőseim rosszallják, amikor
elmesélem nekik, hogy nem álltak meg a gépek arra az egy emlékező percre.
Ezeket automaták vezérlik. Fut rajtuk a program. De a munkások megállnak
mellettük, és nem kerül új munkadarab a szalagra. Üresen jár az üzem és a
meggyilkoltakra emlékezünk. Egy percig nem készült új töltény a harchoz. Kézzel
fogható szimbólum. Láttatnom kell, mert itt tilos fotózni.
A következő jeles nap a Jom
HaZikaron egy héttel követi a Holokauszt emléknapját. Alkonyodik, megjön az
ünnep. Ez is sziréna szóval, és ez is a gyászról és a túlélésről szól. Izrael
honvédő háborúinak és a terrortámadások áldozatainak napja ez. Leülnék meccset
nézni, de adásszünet van az összes állami csatornán, ami nem a megemlékezéseket
közvetíti.
Erre az estére minden bezár. Csend.
Az gyásznap második emlékeztető
szirénája másnap délelőtt épp az utcán ér. Tavaly a nemzeti ünnepek után úgy
elraktuk az izraeli zászlónkat, hogy most újat kell vegyünk. Itt van a
kezemben, mikor a jel megszólal. Megáll egy percre az utca, autók, buszok,
rollerek és mi gyalogosok is. Lehunyom a szemem, nincs halottam, de elképzelem
a többiek fájdalmát. Az áprilisi nap melegében káprázik a szemem mikor az
elhalkuló szirénaszó után kinyitom. hat éve élek itt. Igazi – veszélyre, támadásra
figyelmeztető – szirénázást szerencsémre nem hallottam még, csak ezt az
ünnepit. Hazaérek kibontom a zászlót és az erkély korlátjához kötöm a
csücskeit.
Holnap már Jom HaAtzmaut lesz, az
Államalapítás napja. A sorban jövő tragikus emléknapok után ez a tavasz
fináléja A kiadó szobáinkba vendégek érkeznek. A két amerikai lány egy izraeli
ifjúsági program vendégei volt, de itt ragadtak. Élvezik, hogy a hosszú bezárás
után végre pörög a város. A szemben lévő ház tetőteraszán buli készül. – Menjetek át! Itt Izraelben ez nem ciki –- Két perc múlva már hallom, ahogy az
utca felett átkiabálva egyeztetnek, mintha régi szomszédok lennének. Átviszik
magukkal a két, jóval szégyenlősebb, uruguayi srácot is. Reggel érnek haza, mi
meg hajnalig hallgatjuk a jókedvüket. Egész Tel Aviv zeng a terasz-buliktól, de
ez ilyenkor megszokott. A tavalyiakat elvitte a korona-zárlat, most azt is be
kell pótolni. Mi másnap délre vagyunk hivatalosak egy terasz-partira, Jaffóra.
Tömeg figyeli a tengerparton a légiparádét. A mi bulinkon néhányan idősebbek,
mint Izrael. Múzeumok, alapítványok vezetői voltak, színházigazgatók, filmesek,
újságírók.
De nem a múltról beszélgetünk.
Terveink vannak és fejünk fölé szíveket rajzolnak a légierő gépei. A tenger
széles horizontja a jövő. Én meg nem tudok elszakadni a szimbólumoktól ezekben
a napokban.
A szerző fotója
