Emlékmű zenéből – de ki is volt Harold Rubin?
Harod Rubin Fesztivál – ennyi a szűkszavú értesítés, és a fellépők névsora: az izraeli jazz élvonala, azok akik elhagyták a mainsream kitaposott ösvényeit. Silló Sándor írása Tel-Avivból.
De ki volt Harold Rubin?
1932. május 13-án született Dél-Afrikában, Johannesburgban, és 2020.
április 1-én, éppen egy éve hunyt el Tel-Avivban. Egy mindig árral szemben
úszó művész portréja rajzolódik ki az életút kusza vonalaiból.
Képzőművésznek készült, de karrierjét 16 éves korában keresztezte a zene.
Klarinétozni tanult. A jazz vonzása erősebb volt a klasszikus stúdiumoknál: 18
évesen már a Skyline Night Club zenekarában játszott…
…és közben építészetet tanult a Witwatersrand Egyetemen, majd a londoni
Architectural Association-ben.
Rubin kreatív törekvései hamar szembekerültek Dél-Afrika rasszista
normáival. Az 1950-es évek apartheidjében elfogadhatatlan volt, hogy egy fiatal
jazz-zenész a Sophiatownban muzsikáljon a fekete negyed zenészeivel. De az
igazi frontot az apartheiddel szemben a képzőművész Harold Rubin
nyitotta.
1961-es Sharpeville című rajzsorozata az apartheid hatóságok
brutalitását ábrázolja, és az 1960-as sharpeville-i mészárlás áldozatainak
állít emléket.
Egy évvel később egy képéért Rubint istenkáromlás vádjával perbe fogták.
Felmentették, de ő nem akart tovább ott maradni.
1963-ban alijázott.
Izraelben aztán felhagyott a zenéléssel, építészként kezdett dolgozni Arieh
Sharon irodájában Tel-Avivban és külföldön. A 60-as évektől 1986-os
nyugdíjazásáig a Bezalel Művészeti Akadémián tanított rajzot építész- és formatervező
hallgatóknak.
Izraelben a klarinét 1979-ig pihent, de a társadalmi aktivista képzőműész
Harold Rubin nem. Antimilitáns aspektusa bőven talált témát Izraelben. A
botrány itt sem kerülte el: Egy képén az ultranacionalista Meir Kahane rabbit
náciként ábrázolta. Az 1985-ös haifai kiállításán ezt a rajzot egy kneszet-tag
tépte le a falról.
De amiért a művésztársak egy évvel a halála után emlékfesztivált rendeznek
neki, az a jazz.
A dél-afrikai zenei vonal, a fekete kontinens inspirációja kiapadt, mire
Izraelbe ért. “Nem találtam társakat, akikkel együtt zenélhetnék” – így mesélt
az első izraeli évtizedéről. Aztán 1979-ben mégis újraindult a zenész
karrierje. A free jazz és az avantgarde zene egyre több izraeli zenészt elért.
Rubint is ez a hullám hozta vissza a zenéhez. 1980-ban megalakítja a Zaviot
együttest. Harold Rubin mellett Tommy Bellman, Mark Smulian, Reuben Hoch voltak
a legendás kvartett alapítói.
A legendás izraeli formáció húsz évig működött, és ezalatt felnőtt az
izraeli jazz új nemzedéke, akik közül sokan meg sem álltak a nemzetközi
élvonalig. Utolsó éveiben gyakran lépett fel ezzel a generációval. Többek között
Ariel Shibolet, Assif Tsahar, Daniel Sarid, Maya Dunietz és Yoni Silver
voltak a partnerei. Így kapcsolódott össze az izraeli jazz két generációja.
Az izraeli avantgarde jazz-szcéna megszületése, megerősödése
elképzelhetetlen lett volna Rubin nélkül. 2008-ban Landau-díjjal tüntették ki
ezért.
Egyik leghíresebb lemezét (On a thin line – Egy vékony vonalon) a Levontin
7 klubban rögzítették 2009-ben. Barre Phillips bőgős és Tatsuya Nakatani ütős
játszottak az akkor 77 éves mester mellett. A lemez producere az az Assif
Tsahar volt, aki a Harold Rubin Fesztivát is szervezi. Ez is a
Levontin 7-ben volt.
Az izraei improvizatív zene panorámájának ígérkezik a névsor. Nemzedékeket
felsorakztató seregszemlének.
A gitáros Koby Sefi projectje kezd.
Kánonná szétcsúszó uniszónok, majd vissza: A szabadság váratlanul vigyázzba
áll egy feszes, szinte rockos ritmikában. Mindezt kreatív játékossággal.
Koby
egész temperametuma a 80as évekből ismerős. A két srác a dobos és a
szaxofonos szívesen startol onnan de az ő szólóik,duóik egy nyersebb, frissebb
világ. A jazz az egymásba nővő generációk története. Itt most a
fiatal izraeli jazzé.
Az este legidősebb muzsikusa jön.
Stephen Horenstein szabad zenéje sokkal erősebben gyökerezik a 20. század
avantgard zenéjében mint a freejazzban. Kompozíciója a végén hirtelen afrikai
törzsi zenébe fordul mintha visszafelé utazna Harold Rubin zenei útján.
Aztán Maya Dunietz ront ránk. Energikus zongoraszólója után egy szám
erejéig tele lesz a szinpad bőgővel. White Blue Man – így szól a dal. 4
basszus, dob, zongora, ének.
Shay Hazam bőgős le sem megy, az ő kvartettje folytatja a sort, Albert
Bergerrel kiegészülve. Vele tényleg a kiegészül a formáció hangzása. A free
hőskorát hozza be a fiatal áramlatba.
Ariel Shibolet szokatlan játékmódokkal megszólaltatott szoprán szaxofonja a
torz rezgésekké redukált hagoktól eljut Albert Ayler Ghost-jáig. Szellemidézés.
Anat Fort zongorista
szelídebb impulzusokkal varázsol. Lemaradok a festőművész nevéről, aki
a trió számaira két képet improvizál.
Így járok sok fiatal muzsikus nevével is. Először hallom őket, itt, a már
nevet szerzett kollégák között, de tudom lesz még módom megismerni őket.
Mentségemre szolgáljon, hogy nincs műsorfüzet, konferansz. A formációk, a
zenészek sűrűn váltják egymást, impró az egész este. A gyors átállásokban
inkább Harold Rubinra emlékeznek, nincs névsorolvasás. Demonstráció van: vége a járványnak és mi mind itt vagyunk.
Egy valaki hiányzik csak.
A házigazda és ötletgazda jogán Assif Tsahar zárja az estét.
Meglepetésünkre a zongorához ül, de a rövid intro után előkerül a tenor
szaxofon. A tőle megszokott energiával, intuícióval játszik. Ez a búcsú
búcsúja. Nincs finálé.
Éjfél van. Szétszéledünk.
Nem
hiszem, hogy lehet a szabadságnak és a kreativitásnak méltóbb emlékművet
állítani, mint a zenében megszülető és azonnal elmúló együttlétet.
