Otto Wagner, a stílusváltó
Otto Wagnert Magyarországon leginkább a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga ifjú építészeként ismerték. Jó okkal, hiszen az a zsidó vallási építészet gyöngyszemei közé tartozik. Osztrák szülőhazájában azonban inkább későbbi úttörő, új korszakot megalapozó munkásságáért becsülik. Kepecs Ferenc írása.
Az 1841-es születésű Otto Wagner tősgyökeres bécsi volt. Születési helyéül a lexikonok ugyan Penzinget adják meg, ám ezt a falut később Bécshez csatolták. (Ma az osztrák főváros 14. kerülete.) A keresztény családban felnőtt ifjút Bécsben és Berlinben oktatták építészetre, mégpedig az akkoriban dívó historizmus és eklektika szellemében. Ennek megfelelően alkotómunkássága első két-három évtizedében maga is e stílusirányzatokat követte.
Ez alól éppen első jelentősebb alkotása, a Rumbach zsinagóga jelent kivételt, amelyre 1868-ban, 27 éves korában kérték fel. Ez esetben ugyanis nem valamilyen szokásos megbízásról – közcélú létesítményről vagy lakóházról volt szó –, hanem egy szakrális zsidó épületről. S hogy a feladatot milyen virtuozitással oldotta meg, arról bárki meggyőződhet, aki ellátogat a helyreállított és nemrég átadott zsinagógába.
Bécsbe visszatérve építette tovább hagyományos stílusú épületeit, melyekkel közkedveltséget és elismerést szerzett magának mind a szakmában, mind pedig a nagyközönség körében. Meggazdagodott és tanár lett a bécsi Képzőművészeti Akadémián, ahol korábban maga is tanult. Ám ekkor éles váltás következett be a munkásságában.
Az akkoriban kibontakozó művészeti irányzat, a szecesszió, illetve ahogy német nyelvterületen hívják, a Jugendstil felé fordult, megtagadva az addig uralkodó historizáló-eklektikus törekvéseket, vagyis a neogótikus, a neoreneszánsz és a neoklasszikus stílust. Hogy ez milyen éles fordulat volt, azt jól jellemzi egy későbbi naplóbejegyzése: „Mindaz, ami korábban történt, tévedés és morális kisiklás volt”. Az ítélet, melyet saját korábbi munkásságára is vonatkoztatott, persze túl szigorú volt. Hiszen, ha például a Rumbach zsinagóga egy merő tévedés volt, akkor azt kell mondanunk, hogy a fiatal Wagner nagyon szépen tévedett.
A budapesti Rumbach Sebestyén utcai Zsinagóga tervrajza / Fotó: wikipédia
Ha művészi fordulatának okait keressük, akkor feltétlenül meg kell emlékeznünk a Bécsben is előretörő Jugendstil hatásáról. Wagnerre különösen nagy benyomást tett saját tanítványa, Josef Maria Olbrich, az új stílus egyik élharcosa és érdekes egyénisége. Goethéről szokták mondani: sok más mellett az tette óriássá, hogy képes volt a fiatalabb nemzedéktől is tanulni. Nos, ez maradéktalanul elmondható Wagnerről is.
Új korszakának művei közül kiemelkedik a Tartományi Bank épülete, a Városi Vasútnak (a mai bécsi metró elődjének) harminc felszíni állomása, az úgynevezett Majolika Ház, a Szent Lipót templom és a saját magának épített Wagner Villa. E művei ma a Bécsbe látogató turisták kedvenc célpontjai, ám a maguk korában nem örvendtek túlságos népszerűségnek. Az építészszakma, illetve a nagyközönség konzervatívabb, a historizáló stílushoz szokott része csak nehezen tudott megbarátkozni az új megoldásokkal, azaz a Jugendstilre jellemző dekorativitással, a formák hajlékonyságával, a növényi díszítőelemek gyakori felhasználásával.
Wagner népszerűsége ezért csökkent, működését gáncsolták, úgyhogy több tervét nem is tudta megvalósítani. Különösen meggyűlt a baja az uralkodó család, benne Ferenc József és a trónörökös, Ferenc Ferdinánd művészeti kérdésekben tanúsított maradiságával.
Közben azonban Wagner továbblépett és a Jugendstilt is maga mögött hagyva olyan útra tért, amely már a huszadik századi modern építészet felé mutat. Művei egyszerűbbé, letisztultabbá váltak, a hangsúlyt a funkcionalitásra, a praktikumra tette. Ahogy mondták, a díszített felületektől eljutott a dísztelen homlokzatokig. Elveit az „Új építészet” című könyvében fejtette ki. Ezek szerint az építőművészet nem önmagáért van, hanem korának szükségleteit kell kielégítenie. „Szép csak az lehet, ami gyakorlatias” – írta. Persze a császári Bécsben e törekvésével sem szerzett sok népszerűséget, úgyhogy azokat leginkább az ismét csak saját magának épített „második Wagner-villával” tudta megvalósítani. Ennek esetében ugyanis ő maga volt a megrendelő.
Megfigyelhető azonban, hogy már az 1880-as években – vagyis még stílusváltásai előtt – olyan épületeket emelt, melyek külseje ugyan hagyományos volt, ám a belső elrendezésük már a funkcionalitás elveit követte. Az ember nehezen tudja elhessegetni a gondolatot, hogy ő maga már akkor is a modern építészet elvei szerint alkotott volna, ám ehhez nem talált megrendelőt. Mert könnyű a költőnek vagy a festőnek „formát bontani” – nem kell ahhoz más, mint toll és papír, illetve vászon, festék és ecset. Az építész helyzete azonban nyilvánvalóan más.
Wagner 1918-ban halt meg, akkor, amikor világa, a Habsburg monarchia is sírba szállt. Őt tekintik a 19. század utolsó és a 20. század első nagy építészének, a mai fő irányzatok úttörőjének. Számunkra azonban legfőbbképpen a „Rumbach” alkotója marad.
