Doktor Moll és a gyászoló vizsla sírása
Mióta öregszik, Doktor Mollnak olykor olyan sírhatnékja támad a legapróbb apróságoktól is, hogy ő maga csodálkozik legjobban a szeme sarkából csorgó folyadék meglepően bőséges mennyiségén. De múlt pénteken, amikor a rabbija dróséját hallgatta, úgy eltörött benne a belső mécses, hogy azóta is több darabban hever a lelkében szerteszét.
Doktor Moll legtöbbször vidám képpel megy a Bét Sálom zsinagógába és legtöbbször még vidámabb képpel távozik, örül az ünnepnek, elvégre mióta Doktor Moll bezsidult, azóta a Szombat nevű királynő boldog és hűséges alattvalójának tartja magát.
De mi történt a múlt péntek esti szombatfogadáson a Bét Sálom zsinagógában, amikor Radnóti rabbi a drósét mondta? Na, vajon micsoda? Valami olyasmi, aminek sírás lett a vége.
Doktor Moll a Radnóti rabbi dróséinak mindig jó előre megörül, mert a rabbi nem az önismétlő rabbik közé tartozik, így a hetiszakasszal kapcsolatos mondandóját általában igyekszik személyes sztorikkal feldobni – nota bene, a szónoki beszéd egyik alapkövetelménye, hogy a hallgatóság lankadásra hajlamos figyelmét egy-egy jó időben elsütött személyes sztorival kell feldobni. Radnóti rabbi tudja ezt, és múlt pénteken egy gyászoló vizsláról beszélt.
Bár ne tette volna.
Pontosabban szólva nagyon jól tette, hiszen ezáltal tett eleget a szónoki beszéd fentebb említett alapkövetelményének – na, de hát akkor is! Szabad ezt? Szabad így megríkatni Doktor Mollt?
Pedig a rabbi annyit mondott csak, hogy a minap temetni ment, egy idős, több mint 90 éves néni temetett, aki maga után hagyott egy vizslát. A kutya tizenkét évet élt együtt ezzel a nénivel, voltaképpen ő volt neki a mindene. És miután a „néni-gazdi-minden” váratlanul eltűnt a kutya életéből, a vizsla vigasztalhatatlan lett.
És ez a vizsla úgy sírt a temetésen, mint egy gyerek. Illetve már a temetés előtt is sírt, ugyanis a gyászoló család néhány tagját maga a rabbi fuvarozta el a temetőbe, az ő kocsijában utazott a kutya is, aki vélhetően tudta, hogy hová és mi célból mennek, ugyanis már a kocsiban rázta a zokogás, nem lehetett megnyugtatni.
A beszéd közben Doktor Moll a szokott helyén ült a zsinagógában, a hátsó padban, és úgy érezte, mintha legbelül megrepedt volna egy szilárdnak hitt fal, pontosabban – legyünk pontosak – falazat.
A lélek falazata megrendült egy érintéstől, egy szenvedő állat sírásának elképzelt hangjától, a nyüszítéstől, lám csak, ilyen ereje van a hangnak, a fájdalom hangjának, hogy még napok múltán is visszhangzik belül. Mi lett ezzel a szegény, gyászoló kutyával? Ki fogadta be? És elmúlik-e valaha a gyász, amit ez a kutya érez?
Jaj, milyen kérdések ezek, úgy égetnek, mint a tűz.
Pedig Doktor Moll nem ismerte sem az eltemetett nénit, sem a kutyáját. De talán jobb is. Mert ezt a gyászoló kutyát, ha jobban belegondolunk, a nénivel együtt temették el. Ott fekszik mellette most is. Még akkor is, ha valaki azóta befogadta, enni ad neki, inni ad neki, és amikor sírni kezd, megsimogatja.
(Címlapkép: Anna-f/Pixabay)
