Doktor Moll: DODI A KÓRTEREMBEN
Máskor vidám képpel üldögélünk az újbudai Bét Sálom zsinagógában péntek este, de most nyomasztó súllyal telepszik ránk, hogy nincs itt velünk Zeév ben Mojse Zálmen, pedig ő velünk van évtizedek óta, ő az az ember, aki nem hagyna ki egyetlen szombatfogadást sem, most viszont igazoltan van távol: előző nap műtöttek ki belőle egy rákos daganatot.
Péntek kora este van, az újbudai Bét Sálom zsinagógában ülünk, s valahol a nyugati láthatáron már közelít a Szombat királynő árnya, de messze van még, nem érkezett meg, ám ünnepi ruhájának susogását már fújja felénk a a szél.
Máskor vidám képpel üldögélünk, de most nyomasztó súllyal telepszik ránk, hogy nincs itt velünk Zeév ben Mojse Zálmen, pedig ő velünk van évtizedek óta, ő az az ember, aki nem hagyna ki egyetlen szombatfogadást sem, most viszont igazoltan van távol: előző nap műtöttek ki belőle egy rákos daganatot. Zeév ben Mojse Zálmen most kórházban fekszik, nem lehet velünk, és mégis velünk van, mert nem lehet nem arra gondolni, hogy ki győzött vajon előző nap, ő győzött-e vajon, vagy a rákos daganat, amely alattomosan, a fair play alapvető szabályait megsértve támadt rá Zeév ben Mojse Zálmenre, ő azonban felvette a kesztyűt, nem hagyta magát, ő az az ember, aki soha nem hagyja magát.
A rabbi is gondterhelt képpel ráncolja a homlokát, miközben az okostelefonját bújja. El nem tudjuk képzelni, hogy mit csinál, énekel, de mégis a telefonjába mélyed, mire készül vajon. Pedig az a szokása, hogy a telefonját már jóval a Szombat bejövetele előtt kikapcsolja, és beteszi a szokott helyére a padba, hogy csak másnap, a hávdálá után kapcsolja vissza. Még nem jött be a sábesz, még nála lehet a telefon, de akkor sem értjük, hogy miért fontosabb most neki a telefon, mint az együttlét.
Ülünk a zsinagógában, megpróbáljuk követni az imákat és az énekeket, de valahogy minden olyan halk most, a hangunk erőtlen, gyönge és visszafogott, tán az aggódás teszi ezt velünk, amit Zeév ben Mojse Zálmen iránt érzünk, nem szeretnénk jövő héten a temetésére menni, és határozott meggyőződésünk, hogy ő maga sem venné jó néven tőlünk, ha a saját temetésén futna össze velünk – de nem tudjuk elhessegetni a gondolatot magunktól, hogy sikerült-e a műtét vajon, vagy pedig nem sikerült.
Különben a műtét után egy nappal ezt még talán nem is lehet tudni, nem, biztosan nem, de egy ember azért tudhatja, és az Zeév ben Mojse Zálmen, mert ő az az ember, aki mindent tud a részecskekutatás legújabb fejleményeitől kezdve a mai magyar dzsesszélet újdonságain át a legújabb okoskütyükig.
Nemsokára a Lechá Dodi következik, és a kórus még mindig nem talált magára, pedig nem vagyunk kevesen, a nőkkel és a gyerekekkel együtt lehetünk úgy hetvenen, ráadásul a Lechá Dodi mindenki közös kedvence, ilyenkor mindannyian kieresztjük a hangunkat – s milyen szomorú most arra gondolni, hogy egyedül Zeév ben Mojse Zálmen lesz az, aki a hangját kiereszteni nem fogja.
Ekkor felkiált a rabbi:
– Megvan!
Csak nézünk értetlenül:
– Mi van meg, rabbi?
– Megvan, itt van a vonalban Zeév! Szevasz, Dodi!
Nem akarunk hinni a fülünknek, mire a rabbi a magasba emeli az okostelefonját, hogy mindenki lássa a képernyőt, és azon a képernyőn egyszerre csak feltűnik Zeév ben Mojse Zálmen szakállas feje és a megkínzott, fáradt, mégis mosolygós arca.
– Felhívtam Zeévet a ZOOM-on, és ő felvette, tehát jól van! – kiáltja a rabbi, majd hozzáteszi ragyogó arccal a telefon felé fordulva :– Na, most figyelj, Dodi, ez most neked fog szólni…
Ekkor mindenkinek leesik, hogy mi történt: hát Zeév ben Mojse Zálmen mégis itt van velünk, még ha csak az interneten is. Mi a zsinagógában ülünk, a kórházban fekszik, és most csak neki szól a Lechá Dodi! Méghozzá olyan hangerővel, hogy beleremeg az egész zsinagóga!
Lechá dodi likrát kálá, pené sábbát nekábelá, lechá dodi, likrát kálá pené sábbát nekábelá, sámor vezáchor bedibur echád, hismiánu él hámejuchád, ádonáj echád usmó echád, lesém ultiferet velithilá, lechá dodi…
A rabbi a tóraolvasó asztal mellett állva körbeforgatja a telefont, hogy Zeév ben Mojse Zálmen mindenkit lásson, és őt is mindenki látja, mert egyszerre csak mindenki föláll a helyéről és közelebb megy a telefonhoz, hogy lássuk őt, akinek most énekelünk, és bizony, eléggé közelről látjuk őt, nagyon közelről, mert egyenesen a lelkébe látunk a szemén keresztül, a szeméből ugyanis ömlenek a könnyek.
Zeév ben Mojse Zálmen sír.
Pedig ő az az ember, aki sírni soha nem szokott, de azrán nevetősre vált az arca, igazából egyszerre zokog és egyszerre nevet, majd körbefordítja a telefonját ő is, és megpillantjuk a háromágyas kórtermet, ahol a mi Dodink fekszik, és meglátjuk a megrökönyödött betegtársak arcát… A kórterembe két nővér is beszalad a hangzavarra, ők is dermedten állnak – mi történik itt?!, ez van a riadt szemükben –, mi pedig ordítunk, ahogyan a torkunkon kifér.
Mert mi nagyon jól tudjuk, hogy mi történik itt.
Csak annyi történik, hogy énekszóval éppen megmentjük Zeév ben Mojse Zálmen életét, csak ennyi, ennyi az egész…
(Címlapkép: InspiredImages/Pixabay)
