Jeruzsálem
Dr. Novák Attila
„A zsidóság világtörténelmi hivatásának teljesítéséhez a szabadságnak és a zsidó közösség összetartozásának együtt kellett jelentkeznie.”
A beszéd 2011.június 2-án hangzott el az Arcénu által szervezett Jom Jerusalajim ünnepségén. A rendezvény védnöke a Magyarországi Cionista Szövetség volt.
Ma, amikor Jeruzsálemet ünnepeljük, a legfontosabb kérdés az, hogy a Béke vagy harag városa lesz? Avagy: hogyan egyeztethetőek össze a különböző monoteista vallások és (benne) a judaizmus igényei a Városra és a Városról? Hogyan harmonizálhatók a Mi és az Ők kizárólagos igényei, ha (ráadásul) mindannyiunk mögött – legalább is a Hagyomány szerint – az Örökkévaló áll, amely mindannyiunk Istene? Van-e létjogosultsága (ilyen előzmények után) a nem vallásos (vagy a nem úgy vallásos) zsidó nacionalizmusnak? Egyáltalán, érdekeljen-e minket a Másik, amikor a Sajátunkat ünnepeljük?
A válaszom az, hogy igen s ennek az oka nem valamiféle „émelyítő tolerancia” (Ahad Haam bírálta ezekkel a szavakkal Herzl cionista utópiáját, az Ősujországot), hanem a legsajátabb zsidó érdek, mely értékekből s egyben zsidó történelmi tapasztalatokból táplálkozik.
A válasz kifejtése érdekében forduljunk Herzl Tivadarhoz, aki nem csak a politikai cionizmus atyja volt, de az egyik leghíresebb magyar zsidó, egyben magát a felvilágosodás örökösének is tartó európai humanista. (Ez utóbbi kifejezés lejáratódott, pedig van értelme.)
Herzl igazából nem volt teoretikus elme, Jeruzsálemről is empirikus (és nem elméletei vagy ideológiái) élményei voltak: 1898-as jeruzsálemi útjáról – Naplójában – ezt írja: „Két évezred embertelensége, türelmetlensége, mocska üli meg a rossz szagú utcákat…Ha egyszer megkapjuk Jeruzsálemet, és még tudok tenni valamit akkor, mindenekelőtt megtisztítom a várost…A Siratófalnál jártunk…Az ember nem tud meghatódni, mert itt csúnya, mocskos üzérkedés és spekulációs koldulás folyik. Legalábbis ezt láttam tegnap és ma reggel, amikor ott voltunk. Tegnap este elmentünk a Dávid tornyához. Amikor beléptünk, azt mondtam a barátaimnak: jó ötlet volna a szultán részéről, ha itt ejtene fogságba. A Via Dolorosán csak végigsiettünk, mert zsidóknak állítólag nem szabad ott járniuk. Én végigmentem rajta mégis, de a Szent Sír templomába a barátaim nem engedtek belépni. Az Omár mecsetbe sem szabad belépni, mert a rabbik elátkozzák az embert. Mennyi babona és fanatizmus mindenfelől…Egy régi zsinagóga erkélyéről az áradó napfényben élvezzük a kilátást az Olajfák hegyére és az egész legendás tájra. Meggyőződésem, hogy a falakon túl pompás Új Jeruzsálemet építhetünk…A régi városból, ahol az emlékhelyek vannak, kitiltanám a forgalmat, csak templomok, közintézmények lennének a régi falak között. A környező dombokon pedig felépülne a kertes, gyönyörű Új Jeruzsálem. Szerető gondoskodással valóságos ékszerdobozt csinálunk Jeruzsálemből…”
Herzl tehát viszolygással fordul el az iszlám korszakban végletesen leromlott Városról, ám látja a különféle vallási (benne a zsidó) fanatizmus káros hatását is.
A keserű jelent azonban hamarosan felváltotta a szebb jövő, legalábbis ha a herzli életművet tekintjük. Az Ősujország című regényében (mely 1902-ben jelent meg s kifejlett cionista utópiáját tartalmazza) már ezt írja a Városról:
“Péntek este lépett be először Löwenberg Frigyes a jeruzsálemi nagytemplom kapuján. A jaffai kapu mellett a legelőkelőbb hotelek egyikében szálltak meg s amint beesteledett, Dávid meghívta az egész társaságot a zsinagógába. Mirjam és Frigyes mentek elöl, Dávid és Sára utánuk. Végigmentek az Újváros ragyogó utcáin, amelyeken déltájban a legnagyobb élénkség uralkodott. A péntekeste beköszöntésével azonban az óriási forgalom lassan elapadt. A kocsik és autók száma feltűnően meggyérült, az üzleteket mindenütt bezárták. A szombat lassan és ünnepélyesen leszállott a nemrég még oly eleven városra. A zsinagógák mindenütt megteltek.
Magasztos érzés töltötte el Frigyest már az első perc óta, hogy a Szent Város ősrégi falai közé lépett. Nyoma sem volt már annak a szennynek, lármának és bűznek, ami húsz év előtt mindent betöltött. Abban az időben is ideözönlöttek a nagy vallások zarándokai, de amikor hosszú út után céljukhoz értek, keserű csalódással és megdöbbenéssel kellett álmaikat a valóságban meglátniok. A szent helyekhez csak visszataszító, mocskos utcákon át lehetett eljutni. Milyen más volt most minden! Jól ápolt, gondosan kövezett, tiszta utcákon vitt át az útjuk. Magánépületek az óvárosban nem voltak, csak a különféle vallásfelekezeteknek zarándokotthonai, keresztény, iszlám és zsidó intézmények, kórházak voltak láthatók. Hatalmas területen, négy utcára nézett a Béke Palotája, ahol az örökbéke hívei s a legkülönbözőbb tudományok képviselői kongresszusaikat tartották. Az óváros valóságos nemzetközi hely volt, ahol minden nép otthonára lelt. Hiszen innen indult el világtörténelmi útjára a legáltalánosabb és egyetemesebb emberi érzés: a szenvedés. S itt ringott bölcsője az emberi szellem minden törekvésének, amellyel a szenvedés ellen védekezett: a hitnek, szeretetnek és tudománynak.
Áhítatos hangulat fogott el mindenkit, aki e köveken járt, bárminő valláshoz is tartozott. Az emberek némán, de melegen köszöntötték egymást. A szombat békéje költözött be a szívekbe.”
Mielőtt a herzl-i álláspontot – mely közel áll a miénkhez – kibontanánk, értelmeznénk, pár dolgot le kell szögeznünk.
Jeruzsálem a zsidóság szent városa, nem csak azért, mert a Szentély ott volt, hanem azért is, mert erre az (elpusztított) Szentélyre azóta is emlékeznek szerte a világban. A zsidó identitás sarokkövévé vált a hely., azóta is arrafelé irányul az ima. Templom lerombolása után a Nyugati Fal vált ennek a helyettesítőjévé, azóta is a vallásos vágyódás színhelye (pl. Yehuda Halévi versei) e hely, Jeruzsálemen belül pedig a Fal felé imádkoznak. A városba történő zsidó visszatelepülés óta azonban konfliktus színhelye (1921, 1929, 1936-39). A város felosztásakor (ENSZ) az arab államok nem fogadták el a város nemzetközisítését és blokádot kezdtek a zsidó Jeruzsálem ellen. 1948. május 28-án elesett az Óváros, a transzjordániai Zsidó Légiónak nem tudtak ellenállni a nem szervezett zsidó erők.. 1967-ben, a Hatnapos Háborúban az izraeli hadsereg elfoglalta a Város keleti felét, azóta a zsidó állam Jeruzsálemet tekinti fővárosának (a főbb kormányintézmények és a Kneszet itt van, 1980-ban annektálta Kelet-Jeruzsálemet, ellentétben a Nyugati Parttal, melyet csak kontrollál), ugyanakkor a világ nem ismeri el, a külképviseletek mindegyike Tel-Avivban van.
Úgy tűnik, hogy a Város politikai egysége és szakrális egysége nem éppen összeegyeztethető fogalmak, úgy tűnik, hogy az ENSZ alkalmatlan ennek az egységnek a megteremtésére, ám arra is várnunk kell, hogy Izrael álláspontját elfogadják.
Hogyan lehet feloldani azt a feszültséget, hogy Jeruzsálem Izrael fővárosa és (egyben) a három világvallás is igényt tart a Városra. Csakis úgy, hogyha ezeket az igényeket spiritualizálják, (mint ahogyan történt a keresztények esetében, akik túlléptek a területi igényeiken). Nagyon hasonlatos a helyzet ahhoz, amit a kilencvenes években Európában a határok légiesítésének neveztek el. A probléma az, hogy képes-e erre a spiritualitásra az Iszlám, ahol is a vallás egysége (amúgy hasonlóan a zsidósághoz) maga a nép, mely tehát (alapkategóriáis szerint) képtelen politikai kompromisszumot kötni – a vallási tényező kárára. Úgy tűnik, hogy nem nagyon, még akkor sem, ha a Város keleti felét (lásd: Abu Disz) egy majdani palesztin állam fennhatósága alá helyeznék, amelyet egyébként bizonyos palesztin erők elfogadnának.
Ugyanakkor Izraelnek, mint a zsidó államnak természetes joga, hogy biztosítsa és fenntartsa a Város politikai és közigazgatási egységét. Ám ez, a létező különbségek és valláspolitikai helyzet miatt csak úgy mehet végbe, hogy a nem zsidók spirituális hozzáféréseit is biztosítja. Ám még ez sem elég, hiszen az is biztos, hogy izraeli részről nem szabad olyan politikai lépéseket tenni, melyek éppen ezeket a csatornákat szűkíti be s megnehezíti a kommunikációt vagy éppen az egymás mellett élést a felek között. A kelet-jeruzsálemi telepbővítések biztosan nem tartoznak azok közé a lépések közé, melyet „bizalomerősítőnek” tartanánk. Ugyanakkor azok a palesztin reakciók sem tartoznak ide, melyek (pl. az utóbbi évek nagy villamos építési projektjét (rakevet kala – Alstom) próbálták megtorpedózni, mondván, Kelet-Jeruzsálemen keresztül ne vezessen keresztül a villamos és inkább ne legyen semmiféle ilyen eszköz) arra törekszenek, hogy inkább legyen a Város keleti fele elzárt és elmaradott hely, mintsem hogy a technikai haladást, a modern felzárkózást az izraeliek valósítsák meg.
Ha Herzl szellemében akarunk beszélni, valahogyan mégis úgy kellene szólnunk, hogy a Városra vonatkozó zsidó igények harmonizáljanak bizonyos univerzalisztikus/általános elvekkel. Minden ökumenisztikus íz ellenére a herzl-i utópiában a Város felvirágzása egyértelműen a zsidó önkormányzat tevékenységének az eredménye, ugyanakkor a politikai cionizmus atyja mégis csak azt az állapotot találja természetesnek, hogy e zsidó politikai uralom mellett minden, a Városhoz kötődő vallás otthonra leljen Jeruzsálemben. Herzl, aki sohasem beszélt arról, hogy „Jeruzsálem, a zsidó nép örök fővárosa”, maga tett hitet arról, hogy a zsidó politikai megoldás, az állam újjászületése és a szellemi univerzalizmus, tehát a zsidó állam megszületése és a különféle felekezetek szentföldi békéje nem zárják ki egymást. Ez még akkor is így van, ha olyan világban élünk, melyben sokan (éppen muszlim részről) meg akarják semmisíteni Izraelt s benne a régi zsidó álmot, az együttélés lehetőségét. Ugyanakkor sem Oszama bin Laden, sem Mahmud Ahmadinedzsad, sem az európai anticionista baloldal, sem a kelet-európai antiszemita/Izrael-ellenes szélsőjobb nem vehetik el tőlünk Jeruzsálem humanisztikus spirituális újjászületését, a békés egymás mellett élés reményét.
Éppen ezért és éppen itt, az Arcénu, tehát a cionista reform zsidó mozgalom megemlékezésén fontos hangsúlyoznunk azt, hogy a Város izraeli fennhatósága és zsidó kontinuitása ugyan kiemelkedően fontos a számunkra, ám Jeruzsálem univerzális kötődéstől való megfosztása (s zsidó pluralizmusától való megfosztása) ennek kísérlete éppen azok malmára hajtja a vizet, akik egyben a zsidóságnak és a zsidó államnak is ellenségei.
Herzl Tivadar – minden naivitása ellenére – tudta ezt s ezért nekünk nem szabad feladni ezt a fontos európai cionista hagyományt. Ahogyan szintén Herzl írja a már említett Ősujországban: „A zsidóság világtörténelmi hivatásának teljesítéséhez a szabadságnak és a zsidó közösség összetartozásának együtt kellett jelentkeznie.” ….S hozzáteszi: „Csak itt, ahol ez megtörtént, építhették fel a Láthatatlannak, a Mindenhatónak igazi hajlékát.”
A szerző történész
