Megkésett iskolai találkozó
Tatár Judit / Mazsihisz
„A többiek tudták, hogy zsidó vagyok, de tele voltam keresztény barátokkal.”
Példa értékű eseményre került sor 2008 júniusában a Frankel zsinagóga Budai Micve Klubjában. Akik 1920 és 1944 között az Óbudai Izraelita Elemi Iskolába jártak, akik valamilyen csoda folytán túlélték a 2. világháború borzalmait, akik még élnek, akiket sikerült felkutatni, és akik egyáltalán képesek voltak erőt venni magukon, hogy eljöjjenek e megkésett iskolai találkozóra, ott voltak. Annyian, mint egy kisebb létszámú osztály találkozóján. De mit kezdjünk ezzel 2012-ben, amikor a hírek aktualitása másnapig sem tart?
A választ messzebbről kell kezdenem
Dr. Gombocz Eszter judaisztika és iskolatörténet kutatással foglalkozó nyelvész, tanár, a Holokauszt Emléközpont külsős munkatársa elhatározta, hogy könyvet ír az egykor virágzó óbudai zsidóságról, hogy emléket állítson a mára szinte nyomtalanul eltűnt közösségnek, amely a legrégibbek egyike volt Magyarországon.
„Az emlékezet fájának csupán a kérge a történelem”
A kéreg alatt rejtőzködő személyes emberi sorsok, egyszeri és megismételhetetlen történetek keresése közben eddig harminchárom óbudai, illetve budai gyökerű túlélővel sikerült kapcsolatba lépnie. Valamennyi Magyarországon, Izraelben, az USA-ban, Ausztriában, Ausztráliában és Kanadában élő túlélőnek köze volt az óbudai Zichy u. 9. sz. alatt működő, 1920-ban dr. Schreiber Ignác főrabbi által újraalapított* és elsőként igazgatott Óbudai Izraelita Elemi Iskolához, többen kisdiákként tanultak ott 1944 előtt. Volt, akivel személyesen találkozott, volt, akivel csak levelezett. A megnyilatkozások folyamán változó élességű emlékképek törtek a felszínre az iskolával, a zsinagógával, a szűkebb családdal, a Holokauszt áldozatokkal, a túlélés körülményeivel, a hétköznapokkal, a zsidó és magyar ünnepekkel, az üzleti élettel kapcsolatban. A beszélgetések során szóba került a zsidók és keresztények közötti viszony, és a vészkorszak alatti diszkrimináció is.
A 64 évig tartó elszakadás után megrendezett megkésett iskolai találkozón mindenki mondott pár szót magáról, kit merre vetett a kegyesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető sors, kivel mi történt 1944 után. A találkozón részt vett többek között Steiner Endre (Andrew Steiner), az 1948 óta Ausztráliában élő szobrászművész – egykori Zichy utcai elemista –, akinek Holokauszt Emlékműve Izraelben, a Magyarországról Származó Zsidóság Emlékmúzeumában (Cfát) található. Az idős emberek közül kitűnt egy, a többinél is korosabb öregúr, a 93 éves Reisz Laci bácsi, aki a vendégekkel közösen a hiányzókért imádkozott.
Emlékek tárháza CD-ROM-on
Gombocz Eszter nem állt meg itt, lankadatlanul és makacsul folytatta – és folytatja ma is – a kutatást. A témával kapcsolatban eddig feltárt anyag „Megkésett iskolai találkozó – Az Óbudai Izraelita Elemi Iskola története 1920-tól 1944-ig” címmel már hozzáférhető CD-ROM-on. A Bálint házban a web-alapú CD 2011. szeptemberi bemutatóján azt is megtudtuk, honnan jött az ötlet, és miért pont ez az iskola áll a középpontban, amikor már nem csak a Zichy utcai elemi iskola nem létezik, de maga a Zichy utca sem…
A történet 2002-re nyúlik vissza, amikor Eszter épp a gyönyörű klasszicista épület, az óbudai zsinagóga mellett sétált el, és pillantotta meg az épület falán a héber nyelvű feliratot, ami ma is olvasható. A felirat magyar fordításban: „Bárki, aki imádkozik és könyörög, e ház felé tárja ki tenyerét.” Az épületben akkor a Magyar Televízió egyik stúdiója működött. Azóta Budapest legrégibb működő zsidó imaházát belül is részlegesen felújították, és 2010. szeptember 5-én újraavatták.
Az akkor még néptelen épületre meredve számtalan kérdés kavargott Eszterben: vajon mi lehet azokkal az emberekkel, akik hajdanán, még a háború előtt imáikkal töltötték meg a templomteret? Kik jártak ide? Milyen emberi sorsok kötődnek a zsinagógához, illetve az imaház környékéhez? Lázas kutatásba kezdett, ami nem volt göröngyöktől mentes, hiszen kevés túlélő maradt, és az életben maradottak is szétszóródtak a világban. Irracionálisnak tűnő elhatározását, hogy felkutatja a még élőket, végül siker koronázta. Megkapta valakinek a címét, aki anno a Judenhof területén lakott, és akiről kiderült, hogy a Zichy utcai zsidó elemibe járt. Ezután szinte láncreakcióként követték egymást az események, egyre több név bukkant fel az emlékezetekben. A túlélők megnyíltak, örömmel emlékeztek vissza régvolt gyermekkorukra, szeretett tanítójukra és igazgatójukra, Weisz Bélára. Így szűkült le a kutatás tárgya a hajdani iskolára, és a volt diákokra.
Az iskola hivatalos írásos dokumentumai szinte mind elvesztek a világégés folyamán. A Zsidó Levéltár, valamint a Kiscelli Múzeum által rendelkezésre bocsátott néhány dokumentumon és fényképen kívül a túlélők birtokában csodával határos módon mégis megmaradt számos osztálykép, bizonyítvány, irat, abc-s könyv, iskolai irka, és egy-egy napló is. Ezen kívül családi fotók, utcarészletek képei az óbudai szűkebb pátriáról, valamint az emlékezők szóról szóra lejegyzett mondatai, gondolatai és néhány hanganyag alkotják az adathordozón most megjelent anyag gerincét. A web-alapú CD oktatási segédanyagként való felhasználását egy hosszú iskolatörténeti tanulmány, valamint a zsidó fogalmak magyarázatának gyűjteménye segíti. A CD-ROM megjelenésének ügyét a Holokauszt Közalapítvány és a Goethe Intézet is felkarolta. Ez utóbbi nemcsak komoly anyagi támogatást nyújtott, hanem a szövegek egy részének német fordításában is tevékeny részt vállalt.
„…a kerületi futballcsapat meccseire együtt mentek a különböző vallásúak.”
Reisz Laci bácsi visszaemlékezésében olvashatjuk: „A háború előtt békésen éltek egymással a zsidók és a keresztények. Volt egy úgynevezett Spóregylet. Az emberek vallási hovatartozástól függetlenül összegyűltek a Haszmann-féle vendéglőben. Az utcán egyáltalán nem volt zsidózás, a kerületi futballcsapat meccseire együtt mentek a különböző vallásúak. Volt ugyan zsidó focicsapat is, de én a harmadik kerület igazolt játékosa voltam. A Nagyszombat utca sarkán volt a pálya.
A zsidótörvények életbe lépésével aztán abba kellett hagynom a játékot, bevonták az engedélyemet, de a meccsekre kijártam. A többiek tudták, hogy zsidó vagyok, de tele voltam keresztény barátokkal. Viszont, ahogy mentünk vasárnap az iskolába, megdobáltak bennünket. A Flórián tér és a Vörösvári út sarkán volt a Gröschl fűszeres. Ki volt írva: Zsidókat nem szolgálunk ki. De máshol is ki volt téve a tábla.”
megk__settiskolaitalalkozo.jpgA gyerekeknek is üzent a kedves, bölcs öregúr. „Legyenek becsületesek, és ne hagyják, hogy a durva külső világ miatt ők is eldurvuljanak, így saját maguk számára is szebbé tudják tenni az életet.”
Reisz Laci bácsi tavaly ősszel, 95 éves korában meghalt, nem vehetett részt a kiadvány 2011. szeptemberi bemutatóján, ahol a korábbi emlékezők mellett olyanok is felbukkantak – osztályképeiket, családi fényképeiket tartva kezükben -, akik a világháború után tanulhattak a Zichy utcai iskolában addig, amíg Rákosi végleg meg nem szüntette az intézményt.
A kutatásról szóló érdekes, vetítéssel egybekötött beszélgetés utáni koncerten Daniel Kempin frankfurti gitárművész jiddis dalokat előadva többször is megemlítette Laci bácsit, aki egyik kedvenc énekét, a „Fennen valljuk” kezdetű muszáf imát énekelte a CD-ROM-ra. Bár Laci bácsi nem volt már köztünk, visszaemlékezéseit és hangját iskolatársaiéval együtt mégis őrizni fogja a nemrég megjelent, egyedülálló „ Megkésett iskolai találkozó” című kiadvány.
* II. József császár rendelete nyomán 1784-től 1869-es megszűnéséig már működött a Zichy utcában, az óbudai Judenhof területén hitközségi népiskola.
