Adalékok a délvidéki zsidóság történetéhez
Dévavári Zoltán, Szabadka
A délvidéki, elsősorban a szabadkai zsidóság elfeledett történetelmének egy epizódjára emlékezünk.
Az 1920-as impériumváltással bekövetkezett új helyzet válaszút elé állította a délvidéki zsidóságot is, amely kultúrájában, mentalitásában és nyelvében erőteljesen kötődött a magyarsághoz. Ezek a belső viták, stratégiakeresések, akárcsak a magyar közösségnél, komoly törésvonalakat eredményeztek.
A konfliktusok 1922 elején a nemzetiségi megvallással kapcsolatban kulminálódtak. A zsidóság a többi kisebbségi sorban lévő közösséghez hasonlóan kényszerpályára ítéltetett, s mindezt súlyosbította a kettős kisebbségi – nemzetiségi és vallási – lét felismerésével járó lelki vívódás, az új államnak, sokszor a magyarság ellen foganatosított intézkedéseinek a drasztikusságát is felülmúló adminisztratív és hatósági lépéseinek a sorozata, melyet egyrészt magyarságuk, másrészt zsidóságuk, harmadrészt magyar zsidóságuk miatt voltak kénytelenek elszenvedni.
Lazo Bugarski Bácsmegye demokrata párti főispán 1922 júniusában a Bácsmegyei Naplónak adott nyilatkozatában például a zsidóknak a Magyar Párt szervezésében betöltött szerepét támadta: „magánúton több helyről értesültem arról, hogy a magyar szervezkedést németek és zsidók intézik. Amikor hangsúlyozom, hogy az ország minden polgárának szervezkedési szabadsága van, nem hallgathatom el azt, hogy emberek más nemzetiségek ügyeibe avatkoznak bele. Éppen ez az, ami ebben a kérdésben gondolkodóba kell, hogy ejtse a hatóságokat.”
Még a főispán nyilatkozata előtt erőteljes akciók indultak a zsidóságnak a megfélemlítésére. A levéltári dokumentumok szerint, Fenyves Ferencnek, a Minerva nyomda tulajdonosának, nem csupán a Bácsmegyei Naplóban betöltött szerepe miatt akadtak problémái. A tulajdonában lévő Korzó mozit még 1920. május 13-án pogromszerűen szétverték és felgyújtották. Az ügyben a Belügyminisztériumnak is írt kártérítést követelve, azonban arra sosem került sor. Egy másik kordokumentum, a szabadkai levéltárban őrzött, az ortodox és a neológ zsidó hitközségek által közösen írt tiltakozó levélben foglaltak szerint, 1922. március harmadikán a szabadkai rendőrség bekerítette a zsinagóga környékét és razziát tartott az istentisztelet után. Mintegy 50-60 hívőt tartóztattak le azzal az indokkal, hogy nem tudták igazolni a személyazonosságukat. A letartóztatottakat a szabadkai börtönben köztörvényes bűncselekményeket elkövetők közé zárták be.
Március 16-án a szabadkai gimnáziumból 51 tanulót zártak ki azzal az indokkal, hogy németek és zsidók nem járhatnak magyar iskolába. Bár a közoktatási minisztérium ekkor még nem rendelte el a megmaradt magyar tagozatok tanulóinak vallásuk alapján történő elkülönítését, a tanári kar rálicitált Pribičević oktatási miniszterre, s a szabadkai gimnáziumban a megmaradt párhuzamos magyar osztályokat szétválasztva, azok egyik részébe csakis keresztény, a másikba pedig kizárólag zsidó vallású tanulókat osztottak be. Ennek következményeként hivatalosan is kétféle magyar tagozati rendszer jött létre: a magyar magyar és zsidó magyar. Újvidéken a gimnázium magyar osztályaiból pedig végleg kitiltották a zsidókat. Az első éves tagozaton a magyar nyelvű oktatást azzal az indokkal szüntették meg, hogy a zsidók kitiltása után a gimnáziumba jelentkezők közül alig százat ismertek el magyarnak, s ez nem volt elégséges az oktatás megkezdéséhez.
A Pribićević-féle iskolatörvénynek esett áldozatul 1923 januárjában a szabadkai zsidó elemi is, ahol törvényileg kötelezték a szerbül nem tudó tanítókat, hogy államnyelven tartsák meg az órákat. A rendelet kétszáz gyereket érintett. A hatóságok azt is elrendelték, hogy a Biblia héber szövegét szerbre fordítva adják elő, amit nem értett sem a tanuló, sem a diák. Nem volt jobb a helyzet a földrajzzal, a történelemmel, az írással és az olvasással sem. A szülők hiába tiltakoztak és próbálták meg végső elkeseredettségükben a gyerekeket a megmaradt magyar osztályokba átíratni, a hatóságok ezt a vallásukra hivatkozva megtagadták. Pár hónappal később, 1923 márciusában, az oktatási Minisztérium végül körlevélben tiltotta el a zsidókat a magyar elemik alsó öt osztályától is.
1922. június 25-én a Belügyminisztérium BBB. ügyosztálya bizalmas rendeletet küldött Vajdaság valamennyi főispánjának, amely a közigazgatási hatóságoknak a “zsidókkal” szemben követelendő “különleges eljárást” volt hivatott szabályozni. A hatóságok a rendelet alapján kötelesek voltak azonnal megkezdeni az összeírásukat, illetve lakhatási engedély beszerzésére kötelezték őket. Ugyanakkor a belügyminiszter a nemzeti érdek fokozottabb védelmére hivatkozva elrendelte a zsidók rendőri felügyeletét és hatósági ellenőrzését is. Júliusban a szerb hatóságok tömeges kiutasítási akciót hajtottak végre. Szabadkáról 35 családot és számos magánszemélyt utasítottak ki Magyarországra. Kivétel nélkül zsidókat: orvosokat, ügyvédeket, gyógyszerészeket, kereskedőket, egykori tisztviselőket.
Az 1922 első felében a Bácsmegyei Napló hasábjain lezajlott – személyeskedéstől sem mentes – Fischer Jákó (1922. január 10.), Dohány Gyula (1922. január 21.) és Stern Lázár (1922. február 5.) – vitáiban a zsidóság jövőbeli követendő stratégiáját illetően alapvetően két lehetséges opció vázolódott. Az első lényegileg az addigi status quo állapotának a fenntartását, a zsidóság sorsának a magyarsághoz való további kötését szorgalmazta. Szószólói – Fischer és Stern – a délvidéki zsidóságot alapvetően csak vallásában különböztették meg a magyarságtól, nemzetiségében, érzelmeiben, kultúrájában nem. A második alternatíva képviselője – Dohány – a zsidóságnak a magyarságtól való teljes elkülönülését, külön nemzetiségként való definiálását, önálló politikai aktivitását, sőt a független zsidó állam létrehozását szorgalmazta. Bár a szláv többséghez való asszimiláció, mint lehetséges alternatíva nem merült fel, azzal azonban számoltak, hogy az új helyzet hosszútávon a magyarságtól való eltávolodást, az új impérium civilizációs kultúrkörébe történő beilleszkedést fogja eredményezni.
E kettős kényszerpályán a zsidóság legjelentősebb képviselői végül mégis az első opció mellett kötelezték el magukat, s tevékenyen részt vállaltak a magyar kisebbségi politizálás előkészítésében, szellemi vitáiban, sőt az első sorokban voltak a Magyar Párt megalakulásánál is.
Az államhatalom az oktatáspolitikai, a statisztikai kirekesztések és a nyílt üldöztetések sikertelensége után a nyílt diktatúra 1929-ben történt bevezetésekor tett újabb kísérletet a zsidóságnak a magyarságtól történő leválasztására.
Ezúttal belülről kívánták megbontani a zsidóság politikai és nemzeti hovatartozását. Erre a szerepre Alkay Izsák országos főrabbit használták fel. Alkay nagy külsőségekkel, de a zsidóság körében is visszhang nélkül lezajlott első szabadkai látogatásán a zsidóságnak a jugoszláv gondolathoz való hűségét és a szerbséghez való tartozását hangsúlyozta. Nem sokkal később Alkay nyomására Klein Adolf Szabadkára hívta a délvidéki zsidóság prominens képviselőit, hogy egy „nagygyűlés” keretén belül – ami végül a szabadkai városháza egyik termében zajlott le – tegyenek hűségnyilatkozatot a jugoszláv állam mellett.
Az oktrojált határozati javaslat, mely kimondta a zsidóság államhűségét, rossz visszhangot keltett a városban. Annak szövegét a hatóságok erőteljes nyomása, a betiltással való fenyegetődzés ellenére sem volt hajlandó leközölni Fenyves Ferenc, az egykori Bácsmegyei, akkor már csak Napló tulajdonosa. Bár a lap elkerülte a betiltást, a válasz nem sokat késett: Radivoj Lungulov, a Narodna Odbrana egyik vezetőjével az élen a szláv sajtó nagy része össztüzet zúdított a „judeo-magyarokra”, illetve a „judeo-magyar sajtó”-ra. A támadások különösen hevesek voltak a szabadkai Népkör ellen, aminek hatására nagyszámú zsidó nemzetiségű művész kénytelen volt azt elhagyni. Lungulov a személyi támadás, rágalmazás fegyverével is élt. Első számú célpontja Havas Emil író, illetve Fischer Jákó volt.
A szerző történész
