Nem akarnak visszatérni Izraelbe a tunéziai zsidók
Az arab tavasz nyomán egy izraeli kormányminiszter felszólította a még Tunéziában maradt zsidó közösséget, hogy a saját biztonságuk érdekében hagyják el az afrikai országot, s költözzenek Izraelbe.
Több százezer zsidó élt egykor Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, mielőtt 1948. május 14-én az izraeli államot újjáalapították. Bár számuk azóta jelentősen megcsappant, sokan mégis kitartanak. Azon ötletet, hogy a szétszóródott kis közösségeknek haza kéne költözniük, sokan nevetségesnek tartják – elsősorban maguk a zsidók.
Tunisz északi külvárosi részén egy kis családi konyhában egy derűs, középkorú férfi éppen az utolsó simításokat végzi egy gusztusos csokoládé desszerten. A közel-keleti és mediterrán ételek látványában semmi különös nincsen, ha az ember egy étkezdében van.
Amint azonban az ember szeme a falra téved, meglátja, megfakult fekete-fehér fényképek fedik a vakolatot. Családi fotók esküvőkről, boldog párokról, egy közösségről, amely csak töredéke annak, amilyen egykoron volt.
Jacob_Lelouche_tun__zia.jpgJacob Lelouche működteti Tunézia legutolsó kóser éttermét. A szürke szakállas férfi büszke tunéziai és zsidó. A kettő nem mond ellent egymásnak, és egyáltalán nem problematikus, szögezi le Jacob a BBC brit közszolgálati adó helyi tudósítójának.
Egy pillanatig sem érzi úgy, hogy bármilyen nyomás nehezedne rá, és el kéne hagynia az országot, ahol született. Sőt, a tavaly októberi, történelmi parlamenti választásokon független, liberális képviselőként indult. „Hová is mehetnék? Európába? Nem vagyok ostoba. Vagy Izraelbe? Nem, megismétlem, nem vagyok ostoba” – mondja mosolyogva, miközben az étterem megnyitásához készülődik. „Nagyon fontos tény, hogy egy zsidó férfi is indulhat a választásokon. Ez semmiféle gondot sem jelent, senkit sem zavar” – teszi hozzá.
Tunéziában a zsidó kisebbség legnagyobb része a déli üdülőszigeten, Dzserbán él. Itt található a híres La Ghriba nagyzsinagóga is, amely az első század óta folyamatosan használatban van, és ahol az Ószövetség egyik példányát őrzik. Tuniszban főként az idősebb generáció tartja életben a kis közösséget, rendszeresen ellátogatva a főváros központjában lévő Nagy Zsinagógába. A gyönyörűen díszített és impozáns épületet az 1930-as években építették, amikor a tunéziai zsidó közösség még több mint százezer főt számlált. Manapság azonban alig használják. Helyette egy kis imaterem szolgál az Istentiszteletek számára.
Ahogy az arab világ többi államában, Tunéziában is radikálisan megcsappant a zsidó lakosság száma, miután Izrael 1948-as megalakulását követően kirobbant az arab-izraeli konfliktus. Ezrek vándoroltak el Franciaországba, vagy egyenesen Izraelbe. Mégis, amikor egy izraeli kormányminiszter, Szilvan Salom azt tanácsolta, hogy a megmaradt kétezer főnyi zsidónak mennie kéne, hiszen jelentősen rosszabbodhat helyzetük az országban, senki sem vette komolyan szavait, sőt, a helyiek inkább indulatosan fogadták. „Én tunéziai zsidó vagyok” – jelentette ki Atun Kalifa, a tunéziai zsidó közösség egyik rangidős tagja.
„Jól ismerem a hazámat, és egyértelműen a távozás ellen vagyok. Senkitől sem hallom azt, hogy fél. Majd jól megmondom (Salomnak), hogy hová is menjen” – fűzi hozzá ingerülten a férfi.
A diktatúra tavalyi megbuktatása óta számos muszlim érezte úgy, végre kifejezheti véleményét, és elmondhatja, szerinte hogyan is nézne ki egy teljes mértékben iszlám állam. Azonban amikor szélsőséges iszlamisták tüntettek a tuniszi repülőtéren, s azt skandálták: a zsidóknak meg kell halniuk – általános döbbenet lett úrrá az országon.
Rashid_Ghannouchi_tun__zia.jpg„Többször is tárgyalóasztalhoz ültem már a zsidó közösségek vezetőivel” – mondja Rasid Gannúsi, a mérsékelt iszlamista párt, az Ennahda elnöke, aki Ben Ali elnök megbuktatása után, 22 évet követően tért haza Tunéziába. A párt elsöprő győzelmet aratott a tavaly októberi parlamenti választásokon, s a legnagyobb politikai erővé nőtte ki magát az elmúlt hónapok során. „Pártunk szabályzatában, és az ország alkotmányában lényeges hangsúlyozni, hogy minden nézetet, vallást és hagyományt egyenlően tiszteletben tart” – emelte ki a tömörülés vezetője.
Tunézia első volt a tavalyi arab forradalom országai közül, ahol kitört a felkelés, és sok szempontból bizony a legkevésbé megosztó, és legsikeresebb rendszerváltás volt. Az első szabad, demokratikus választások után az ország egységessé vált, nem jellemzi olyan belpolitikai bizonytalanság, mint Egyiptomot vagy Líbiát. Szép lassan lépked előre Tunézia a gazdasági válság kellős közepén.
Azonban huszonhárom év diktatúra után talán elkerülhetetlen, hogy a közösségek ne húzzanak több felé, vagy ne alakuljon ki némi feszültség a vallási csoportok között. Tavaly óta a tuniszi zsinagógát fegyveres őrök védik a szélsőséges csoportoktól, s igen komolyan veszik azt a csekély számú fenyegetést is, amelyet a zsidók kapnak. Sokan ettől függetlenül bizakodóak.
Az a kisebbség, amely már háromezer éve kitart és marad, arra ösztönzi a zsidókat, akik már korábban elhagyták Tunéziát: térjenek vissza ebbe, a remélhetőleg toleránsabb és stabilabb országba.
