A harmadik élet – beszélgetés Fahidi Évával a Jelen hetilapban
„Ma is meghívnak engem németországi iskolákba, és egyéb közösségekbe, hogy beszéljek nekik. Ők vétlenek, sőt igenis, szembe akarnak nézni elődjeik tetteivel. Harminc éve erről szól a hivatalos német politika is. És én, mint még élő tanú, mesélek. Ez a misszióm. Annyi meleg, sokszor könnyes ölelést senkitől nem kaptam, mint azoktól a német iskolásoktól” – mondja Fahidi Éva abban az interjúban, amelyet a Jelen hetilapnak készített vele Lengyel Nagy Anna.
Fahidi Éva 96 éves. Egy asszony, aki 90 évesen vált közismertté, addig „civil” volt, egy közülünk. Akkor vállalta el a Vígszínház színpadán a Sóvirág című darab főszerepét, ami éveken át le se került a műsorról, A létezés eufóriája című dokumentumfilm pedig, amely szintén az ő személyiségére és sorsára épül, a világ minden valamire való fesztiválján fődíjat vagy egyéb jelentős díjat nyert. Itthon is nagy sikerrel vetítették a mozik. A hajdani auschwitzi „kalandot” még sok másik követte, végig, a XX. század második felétől egészen mostanáig, és még most sincs vége. Éva résztvevő, tanú, áldozat és örök győztes is egyszerre. S ez már önmagában is elképesztő teljesítmény – ezzel a felvezetéssel kezdődik A harmadik élet című interjú, amely a Jelen hetilapban jelent meg Lengyel Nagy Anna tollából.
A nem mindennapi asszony az interjúban többek között azt mondja: „Az örömre való hajlam, mondjuk azt, hogy ajándék, nagyon nagy ajándék a sorstól. Persze, az nem volt éppen eufória, hogy csontvázra fogyva, fedetlen lábakkal, egy szál rabruhában, vagy éppen teljesen mezítelen testtel, ott vacogtunk az appelplatzon, minden pillanatban számítva a halálra.
Viszont az állandó ötös sorokban vagy alakzatokban, amikbe a táborban állítottak bennünket, másik négy kislánnyal, régi barátnőimmel, osztálytársaimmal lehettem együtt. Tizennyolc évesek voltunk, éppen csak, hogy kijöttünk az iskolapadból, és mi ott, egymás közt, rendszeresen felmondtuk a teljes Toldit, vagy mást… Ha valaki elakadt, folytatta a másik.
Vagy ugyanezt csináltuk Beethoven szimfóniáival. Egészen halkan, egymást váltva, dúdoltuk a dallamot. A felidézett versek, a zene, meg az, hogy minden áldott nap megmosakodtam a hóban, igenis, örömet okozott. Aki feladta a mosakodást, az nagyon hamar meghalt lelkileg és aztán fizikailag is. Vagy amikor a német hadiüzemben, harmincöt kilósan, gránátokat kellett gyártanunk, hát nem megtanítottak a francia hadifoglyok, hogyan kell az anyagba belepisilni, hogy azt hatástalanná tegyük? Ez a szabotálás, bár bőven az amúgy is törékeny életünkkel játszottunk, hidd el, kész eufóriát adott”.
A beszélgetést teljes terjedelmében a Jelen hetilapban olvashatják.
(Fotó: Fahidi Éva/Facebook)
