A holokauszt átörökítése: a Hamis Szelf nyomában
„A holokauszt nemzedékei – Traumatizált generációk az interperszonális, szociális és kulturális térben” címmel rendezett nemrégiben tudományos tanácskozást az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) keretein belül működő Virág Teréz Traumakutató Csoport. Az online konferencia a vészkorszak által traumatizált generációk problémáinak, traumafeldolgozó stratégiáinak, lelki működésük sajátosságainak vizsgálatát helyezte középpontba. Cikksorozatunkban az előadásokat dolgozzuk fel rövidített, szerkesztett formában. MÁSODIK RÉSZ
A tanácskozáson Pető Katalin pszichiáter, pszichoterapeuta, kiképző pszichoanalitikus „A Hamis Szelf nyomában, avagy a Hasítás Diadala” címmel tartotta meg előadását a témában. Mint mondta, vannak olyanok, akik a velük történt traumákról senkivel nem beszélnek, így – pszichológiai értelemben – tagadják azt, ami megtörtént, ezt a jelenséget az elmúlt évtizedekben számos vizsgálat feltárta a holokauszttúlélők esetében. Magyarországon ezen a téren Virág Teréz és Erős Ferenc végzett úttörő jellegű munkát.
A kérdést Pető Katalin a saját szakmája, a pszichoanalízis felől közelítette meg, és Alice Miller munkássága, és az ő fia, Martin Miller tapasztalatai alapján boncolta a témát. Alice Miller lengyel zsidó származású svájci pszichológus, pszichoanalitikus volt, aki a gyerekkori traumák hatását vizsgálta, egyik fő műve „A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása”. Martin Miller is pszichoterapeuta lett, és anyja nagy művére mintegy válaszul megírta „A tehetséges gyermek igazi drámája” című könyvet, amelyből kiderül: ő maga gyerekként hasonlót élt át, mint ami az anyja a műveiben elítélt. A kisfiú a világhírű anya fizikálisan és verbálisan is bántalmazta, azaz feltűnő volt a különbség Alice Miller otthon adott mintája és a nyilvánosság előtt mutatott arca között.
Pető Katalin hangsúlyozta: az elhanyagolás ugyanolyan abúzus, mint a fizikai vagy szexuális trauma, csak nehezebb észrevenni. Példaként említette azt az esetet, amikor a gyerekkorában a szülei által rendszeresen megvert személy a felnőttkorára azt a hamis képet alakítja ki, hogy a verések által lett „ember” belőle, azaz azt hiteti el magával, hogy az apja nem rosszat, hanem jót tett neki.
Ezt példázza Alice Miller esete is, akinek a magánélete és írói élete között – Pető Katalin szavaival élve – teljes a hasadtság. A múlt traumái mindvégig jelen voltak az életében, ám a traumák csak a teljes tagadással, végső soron önmegtagadással, a személyisége széthasításával voltak túlélhetők számára. Még a saját temetésével kapcsolatos rendelkezés is a magában hurcolt üldöztetésnek volt a demonstrálása: úgy rendelkezett, hogy hamvait szórják szét, hiszen ha nincsen sírja, akkor halálában se eshet nácik áldozatául.
Cikksorozatunk ELSŐ RÉSZE itt olvasható.
(Címlapkép: Anna Margit: Az eldobott bábu)
