A száműzetés és a szerelem – Jó Szombatot
A Mazsihisz hírei most elhallgatnak a szombat törvényei miatt, honlapunk nem frissül. A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje, több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon velünk.
A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten 15:37 óra, a Szombat királynője 16:48 órakor távozik körünkből, onnantól visszavárjuk Önöket honlapunkra. Addig találkozzunk személyesen, zsinagógáinkban.
A Tórából ezen a héten a „Vájehi” (Mózes 1. 47:28-50:26.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.
Jákob, Izrael ősatyja, akit a leghosszabban kísér a Tóra útján, meghal az első könyv utolsó hetiszakaszában, miután visszanéz életére. Utolsó kívánságát összeköti egybűnbánó szerelmi vallomással rég halott kedveséhez, és így összekapcsolja örökre a száműzetést a szerelemmel.
Jákob haldoklik, egy feladata maradt még az életben, hogy gyermekeit megáldja, búcsút vegyen tőlük. József áll előtte két fiával, várják, hogy a nagypapa elköszönjön tőlük, és a megilletődött fiatalemberek előtt, mielőtt odaléphetnek hozzá, Jákob egy látszólag összefüggéstelen történetbe kezd hosszú évtizedek óta halott szerelméről, a srácok nagymamájáról, Ráhelről.
De hogy jön ez most ide? – kérdezi a zsidó hagyomány, például Rási. Miért hozza szóba most, az áldás előtt, hirtelen, a semmiből Ráhel emlékét Jákob?
Az ősanya haláláról beszél a haldokló, arról, hogy az út mentén nyugszik, egyedül, száműzetésben, a családi sírbolt helyett, amelyet még Jákob nagypapája, Ábrahám vásárolt a kánaániaktól. Jákob előzőleg, a hetiszakasz elején megeskette Józsefet, hogy mikor meghal, nem Egyiptomban, hanem ott temeti el.
Élete tekintélyes részét idegenben, a gálutban élte le, 20 évet Babilóniában, Lábán mellett, szolgaként, Ráhelre várva, aztán, aggastyánként, Egyiptomban. A feladatra kiválasztottak élete nehéz és Jákobnak része volt minden fájdalomban: a nagy magyar zsidó tudós, Goldziher Ignác híres fiatalkori könyve szerint a holddal, az éjszakával összekötött, mitikus karakter volt, ellenségei a nap színeiről, fényéről kapták a nevüket: testvére, Ézsau másik neve Edom, vagyis vörös, gonosz nagybátyja, aki évekig megtagadta tőle Ráhelt, Lábán, vagyis „fehér” volt. Mindketten a nap izzását szimbolizálták, velük szemben volt Izrael ősatyja a sötétség és a fájdalmak ismerője, akinek éjjel jelent meg Isten, Bét-Élben, a szabad ég alatt.
Utolsó éles fájdalma, amelyet most érez át igazán, hogy maga is száműzetésben készül a halálra, az, hogy Ráhelt az út szélén hagyta, ott temette el, nincs porainak otthona a száműzetésben. Rási szerint az idézi fel benne újra Ráhelnek az éjszakába mosódó emlékét, hogy ő megkéri Józsefet, vigye haza haló poraiban. Azt kéri, amit ő nem tett meg Ráhelnek – hívja fel Rási a figyelmet. Ezért nem nyughat majd az imádott Ráhel mellett. Utolsó kívánsága bűnvallomás és szerelmi vallomás keveréke. Ráhel pedig a próféta szerint megsiratja majd Izrael gyermekeit, akik útmeneti sírja mellett vonulnak el a babiloni fogságra, az újabb diaszpórába.
Amikor majd eljön a Messiás, akkor a nagy magyar költő, Székely Magda szerint „felszáll a szétszórattatásból a jeltelen sírok pora/Utolsó útra indul akkor Izráel felhőtábora”. Hazatérnek mindazok a feltámadáskor, akik jeltelen sírokban vannak eltemetve, akiknek sorsát Ráhel ősanya sírja előlegezi meg, aki addig siratja népét, amíg el nem jön az, akire mindannyian várunk, jöjjön el minél előbb, még a mi napjainkban.
Jó szombatot kívánunk!
