Az ígéret hölgye
Kardos Péter / Új Élet
A rendszertől a váltásig a Síp utcában (7. rész)
Férjének, a MIOK elnökének halála után ő lett a „főtitkárasszony”. A legfelsőbb vezetésben ketten voltak, akikkel normálisan el lehetett beszélgetni.
Ő volt az egyik. Tudom, sommás megállapítás, de hát a saját tapasztalataimat írom. Sokan fordultak hozzá segítségért, sokan meg is kapták. Akik nem, elnevezték az „ígéret hölgyének”.
Benne azt becsültem, hogy amit tett, nyíltan tette. Ő volt – többek között – az Új Élet cenzora. Nem mondatonként, hanem betűről betűre böngészte át a kefelevonatot, amit kötelezően be kellett mutatni neki. Mindenre figyelt! Egy riportomban, amit a mátyásföldi idősek otthonáról írtam, az egyik bennlakót Matuzsálem korúnak tituláltam. Kijavítatta idősre, mert a szó Izrael fővárosára hasonlít…
Volt egy „humoros” találkozásunk is. Miközben olvasgatta a kefelevonatot, váratlanul, kopogás nélkül bejött egy idősebb ember valamilyen gyógyszer ügyében. Ő a vállára tette a kezét, elkezdett magyarázni neki, miközben az ajtó felé tologatta. Mikor elém értek, odasúgta: figyelje, rabbi úr, hogy fogom kidobni. Állítom, ez az ember nem vett ebből észre semmit. Persze nem ez a humoros. Hanem az, amikor legközelebb átadtam neki a kefelevonatot, és ott ült nála egy külföldi vendég. Átadtam a lapokat, a vállamra tette a kezét, és miközben magyarázta, hogy a főrabbi úr neheztelni fog, mert előnytelen a kép róla, egyszerre csak odaértünk az ajtóhoz, s a küszöbön átlépve még hallottam: hogy van a család, rabbi úr, és az az aranyos kicsi lánya? A választ már nem várta meg…
Hűséggel szolgálta a rendszert. Gátlás nélkül íratta meg a lapban, amikor őt delegálták egy izraeli kántorkongresszusra(!). Külföldi útjain (Varsóban láttam is) állandóan jegyzetelt: ki mit mondott, kérdezett, válaszolt stb.
Egy alkalommal némi naivsággal, de humornak szánva rákérdeztem: naplót tetszik írni? Nem. Jelentést kell írnom azoknak, akik delegáltak – válaszolta.
Idős korban kezdett angolul tanulni – megtanult. Lehet, hogy érezte a rendszerváltás közeledtét, de nem ezért tanulta a nyelvet. Azt még kiküldetései alkalmával hasznosította… Többekkel együttműködve ő „találta meg” a szarvasi tábort. Őt és vezetőtársait különbözőségük ellenére egyetlen közös motívum kötötte össze: a szürke eminenciástól való félelem. Ő volt az egyetlen, aki a váltást követően ott folytatta munkáját a székházban, de már nem a Hitközség alkalmazottjaként. A Jointban dolgozott haláláig.
Fordulat az Új Életnél
Azt követően, hogy a lap tulajdonképpeni főszerkesztője meghalt, a humorista lapkészítő váratlanul lemondott, az újonnan kinevezett főszerkesztő, akivel évekig együtt „külsőztünk”, most a főnököm lett. Új feladatot bízott rám: ROVATVEZETŐ lettem!
A Hírek és a Halálozások tartoztak hozzám. Ezt nagyobb rizikó nélkül rám bízhatta, mert ezekben aztán tényleg nem lehetett politizálni… Nem szakadtam bele a munkába. Mindössze arra kellett ügyelnem, hogy ha Kohn Izidor vagy más egyszerű „mezei” zsidó szólalt fel valahol, akkor ő „mondta”. Ha a Kolléga, ő „mondotta”, ha ellenség, ő „úgy vélte”.
Ami a Kollégát illeti, ő nagy súlyt fektetett arra, hogy a Halálozások vele kezdődjenek. Mármint főrabbi minőségben, természetesen.
Néha voltak úgynevezett szerkesztőségi értekezletek is, ezeken gyakran megjelent egy idős dáma, könyökig érő kesztyűben, a nyári kánikulában. Azért írok erről, mert ilyesfajta figurák gyakran látogatták meg az akkor egyetlen zsidó újság szerkesztőségét.
A hölgy elővette verseit, diadalittasan odatette a főnök elé, és várt. A versek színvonala jóval a kecskerímek alatti volt („olyanok a kecskerímek, mint amikor a kecske rí, mekk”), de megjelentek az Új Életben. A hölgy édesapja 19-es veterán volt, közölnünk kell – mondta a lap házi cenzora.
Get helyett balta is megtette
A főkántor, szegény, ott lakott vagy ötven méterre a Bethlen téri zsinagógától. Ott is funkcionált, jól is lejnolt. Azután kihagyott vagy egy évtizedet. Kiderült, hogy miért. Házassága megromlott, s ahelyett, hogy getet (válólevelet) adott volna feleségének, felgyorsítandó a vallási ceremóniát, baltával intézte el a formaságokat. Évtized után visszatért az aktív hitéletbe, de a hosszú kényszerszünet, no meg a színhely, ahol töltötte, mentális elváltozást okozott nála. Amikor a Tízparancsolatot olvasta volna fel Jitró hetiszakaszában, lejött az omedról, s a főrabbi folytatta a lejnolást.
Rákérdeztünk a hirtelen abbahagyás okára, kicsit zavaros magyarázattal állt elő, amiből kiderült, hogy a Ne ölj! parancsolattal voltak gondjai, majd ezzel fejezte be rövid értekezését: engem a Tóra ne tegezzen!
(Hamarosan folytatjuk)
