Beszélgetés a holokauszt művészetéről a Bálint házban

A holokauszt emlékezetének kulturális formáiról, lehetőségeiről beszélget Veiszer Alinda újságíró és Kisantal Tamás irodalomtörténész június 3-án a budapesti Bálint Házban, Helga Weiss Helga naplója – Élet a koncentrációs táborban és Amir Gutfreund A mi holokausztunk című könyve kapcsán.

---

amiholokausztunk.jpgJúnius 3-án (hétfőn), 18 órától a Bálint Ház Maceszgombóc termében Veiszer Alinda Prima Primissima- és Junior Prima-díjas, Bossányi Katalin-emlékdíjas újságíró, a Nők a Médiában Egyesület legjobb női közszereplő díjának tulajdonosa és Kisantal Tamás irodalomtörténész, egyetemi adjunktus, a PTE-BTK Modern Irodalomtudományi Tanszék tanszékvezető-helyettese, A Túlélő történetek – Ábrázolásmód és történelemkoncepció a holokauszt művészetében című könyv (2009) szerzője beszélget a holokauszt emlékezetének kulturális formáiról és lehetőségeiről.

Az esemény apropójául Helga Weiss: Helga naplója – Élet a koncentrációs táborban (Alexandra Kiadó) és Amir Gutfreund: A mi holokausztunk (Európa Könyvkiadó) című kötetei szolgálnak, melyek a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentek meg.

Helga Weiss 1939-ben kislányként szenvedi el a náci megszállás első hullámát Prágában: apját elbocsátják a munkahelyéről, ő pedig nem járhat hagyományos iskolába. A növekvő náci brutalitás szemtanújaként kezd naplót írni. Ez a napló sok tekintetben emlékeztet Anne Frank feljegyzéseire: Helga egyidős Annával, s hozzá hasonlóan az éppen kamaszodó kislány szemével nézi maga körül az egyre borzasztóbbá váló világot. Próbál élni és túlélni, nem sejtve, hogy az egyre nehezebb körülmények nem a szabaduláshoz, hanem a legborzasztóbbhoz, a gettóhoz, majd a koncentrációs táborhoz vezetnek. 1941-ben szüleivel együtt a terezíni gettóba kerül, ahol bámulatos éleslátással örökíti meg családja mindennapjait: a nyomorúságos életkörülményeket, az éhezést és a kivégzéseket – csakúgy, mint a legrosszabb helyzetekben is létező örömöt és reményt. 1944-ben Helgát Auschwitzba deportálták. Mielőtt elhagyta volna a terezíni tábort, feljegyzéseit és rajzait a tábor nyilvántartó részlegénél dolgozó nagybátyja gondjaira bízta, aki egy téglafalba rejtette a papírokat. A dokumentumok a háború végeztével csodával határos módon előkerültek. A Terezínbe, majd Auschwitzba deportált tizenötezer gyerek közül mindössze száz élte túl a holokausztot. Helga Weiss a száz túlélő egyike. Naplója megrázó és egészen egyedi dokumentum, amely Anne Frank naplójához hasonlóan örök érvényű olvasmány.

Amir és Efi, a „két és feledik” holokauszt-túlélő nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen élnek, különlegesnél különlegesebb csodabogarak között. Csupa érthetetlen furcsaság veszi őket körül, csupa kérdés, amire szeretnének választ kapni. Például: Miért kiabálja ki az ablakán Adéla Grüner, hogy „Kálmán, vigéc, vigéc!”? Miért nevezik Gerson Klimát a saját fivérének, és miért vonul be időnként, önszántából a bolondokházába? Mi okozhatja Feige betegségét, és mi baja egyáltalán? Miért kérdezgeti a bolond Hirsch folyton-folyvást, hogy „Csak a szenteket vitték gázkamrába?”? És egyáltalán, mit takar az a szó, hogy „holokauszt”? Ahogy nagyobbak lesznek, fokozatosan megnyílnak előttük a falak, megerednek a nyelvek, felsejlenek a múltból a megélt holokauszt-történetek. Amir csak ekkor szembesül vele, hogy még a személyes történetek sem segítenek, nem visznek közelebb annak a megértéséhez, ami felfoghatatlan. De talán nem is ez a cél: a történeteket dokumentálni kell, leírni mindent, amit csak lehet, önmagáért, önmagunkért – sugallja a haifai születésű alkalmazott matematikus, katonatiszt író Sapir-díjas regénye. (Kultography magazin)

A beszélgetés nyilvános és ingyenes.

---

[qbg-related-posts post-type="post"]

---