Bezárt a Saját szoba, de remélhetőleg sokan látták
A napokban véget ért a Síp 12 Galéria idén júliusban megnyílt, Saját szoba című, második kiállítása, amely – a létesítmény első tárlatához hasonlóan – két női művész alkotásait bírta párbeszédre egymással. A finisszázson Farkas Zsófi kurátor elemzését hallgattuk meg a művekről.
sajatsoba_1.jpg
Sajó Edit műve
Az első tárlat Ország Lili és Fábián Noémi munkái révén közelített az írásos zsidó kultúrához a múltfeldolgozás lehetséges útjait keresve. A második kiállítás – amelynek témáját Virginia Woolf Saját szoba című esszéje inspirálta – a nagyközönség előtt jól ismert Schaár Erzsébet szobrait, míg a holokausztban pályája elején elpusztított, így ismeretlen Sajó Edit egyik önarcképét állította párhuzamba.
A tárlat finiszsázsán Farkas Zsófi művészettörténész, a Saját szoba kurátora beszélt a két női művész alkotásairól és műveik lehetséges összekapcsolhatósági kereteiről. Farkas Zsófi elöljáróban Sajó Edit 1934-1935 körül készült festményét elemezte, amelynek során következetesen a nőművészet kifejezést használta. Ennek hátteréről a kurátor megjegyezte: a művészettörténetnek hosszú fejlődési szakaszon kellett átmennie ahhoz, hogy már ne női művészetnek, hanem nőművészetnek nevezze azt, ha egy művésznő a művészetében női témákat fogalmazott meg. Magyarországon a múlt század harmincas éveiben külön mozgalom harcolt a női művészek egyenjogúsításáért annak érdekében, hogy ők is kiállíthassanak az akkor progresszívnek számító kiállítóhelyeken.
Visszatérve Sajó Edit önarcképére: Farkas Zsófi szerint az eredetileg szobrásznak indult művész festménye érdekes megfejtéseket tartogató utalásokat tartalmaz, ilyenek például azok – a kép hátterében látható – könyvek, amelyeknek pontosan elolvashatók a címe. A kurátor úgy véli, hogy ez nem egy „valós könyvespolc” ábrázolása, hanem Sajó Edit kinyilatkoztatása saját magáról, vagyis arról, hogy ő maga egy művelt, világot látott nő, akinek a gondolkodását meghatározzák a „könyvespolcon” látható művek. Az asszimiláns zsidó családból származó Sajó Edit nem volt vallásos ember, és nagyon nyitott volt más kultúrák felé, ennek bizonyítéka, hogy az önarckép mögött lévő művek között vannak zsidó, keresztény és muszlim, valamint magyar és világirodalmi munkák egyaránt. Farkas Zsófi ennél a motívumnál is érdekesebbnek vélte, hogy Sajó Edit az önarcképén saját magát színesbőrűként ábrázolta, amiben egyrészt közrejátszhatott, hogy őrá is hatással volt a kor akkoriban kedvelt és fölkapott afrikai motívumkincse. Másrészt az a tény – fogalmazott –, ha valaki saját egy másik rasszhoz tartozónak festi meg, akkor ez jelenthet olyan, valamiféle elidegenedett és elvágyódó állapotot is, amelyben kérdésessé válik a saját identitás megfogalmazása.
Schaár Erzsébetről szólva Farkas Zsófi megosztotta a hallgatósággal, hogy ő azon kevés művészek egyike, akinek az ötvenes évek végén kivételes módon éppen egy hétköznapi, mindennapi, szinte jelentéktelen cselekvés hozott teljes fordulatot a művészetében. Ezzel kapcsolatban fölolvasta Schaár Erzsébet visszaemlékezését: „Hazaérkezve azzal kezdtem a napot, hogy takarítottam a lakásban. Kinyitottam az ablakot. Kitártam az ajtót. A térben ezek olyan határozottan álltak, úgy belehasítottak a levegőbe, mintha a levegő szilárd tömeg lenne. Néztem a három szomszéd szobába nyíló ajtót. Mind a három ajtó különböző irányba állt. Én pedig ott középen, mint egy kis pont. Tőlem három különböző irányban három ajtóél, három határozott forma. Az ablakkeret úgy vágódott bele a térbe, mint kés a vajba. S attól függően, hogy mennyire nyitottam ki az ablakszárnyat, hasított ki többet vagy kevesebbet a térből, tetszése szerint”. Ez volt az a pillanat, amelynek hatására Schaár Erzsébet megújította a művészetét. Farkas Zsófi úgy fogalmazott, hogy ez már csak amiatt is érdekes, mert a takarítást közhelyes módon a női munkák közé szokás sorolni, s ebben az esetben pedig éppen ez történt: Schaár Erzsébetnek a szimplán női munkaként elkönyvelt takarításból született egy mély, egzisztenciális fölismerése az ember és az őt körülvevő tér kapcsolatáról.
Reméljük, hogy a július óta eltelt hónapokban minél többen látták ezt a kiváló kiállítást, amelynek színvonala – az előzőéhez hasonlóan – ragyogó kurátori tehetségről és érzékenységről tanúskodik.
K. Zs.
