Búcsú egy igazi költőtől
Ha van olyan fogalom, hogy „igazi költő”, akkor számomra Kányádi Sándor az volt. Nem tudom persze, hogy az „igazi költő” miben különbözik a „nem igazi költőtől”, de ha megoldási javaslatot kellene rá adnom, akkor azt mondanám: az „igazi költő” az, aki a mi saját anyanyelvünket az ő saját anyanyelve szerint beszéli, és mégis a miénk minden sora.
Az „igazi költő” versben él, így hát meghalni sem képes – egy temetés szomorú pillanataiban ez a tudat azért eléggé vigasztaló. Az „igazi költő” csak akkor tűnne el a világból végleg, ha maga a nyelv veszne oda – de hát a nyelv megmaradására éppen az „igazi költő” a garancia. Ő az, aki az úgynevezett lady úgynevezett biztonságáért szavatol – hogy egy két évvel ezelőtt meghalt másik igazit idézzek.
Kányádi Sándortól az Erdélyi jiddis népköltészet című könyvet vettem meg először, és ennek már csaknem harminc éve. Ez volt tőle az első kötetem, és máig emlékszem rá, hogy emiatt egy darabig úgy gondoltam Kányádira, mint egy igazi zsidó költőre, aki született erdélyi magyar. Talán furcsa, de ez semmiféle identitásproblémát nem okozott – úgy fogadtam el őt, amilyen. Ez a könyv ma is ott van a könyvespolcomon, és nagyon szeretem a szép, visszafogott, elegánsan szürke tónusát. Éppen olyan szép könyv, mint amilyen szép Kányádi Sándor életműve maga: visszafogottan elegáns a legszebb szín minden gazdagságával. Mint oly sokaknak, nekem is a Valaki jár a fák hegyén című kötete a kedvencem tőle, éppen az említett színgazdagság miatt. Némelyik verse olyan frissen árad, mint egy hegyi patak. Kányádi költészetének egyik nagy csodája ez: a patak forrása olyan régi, mint a hegy maga, és mégis frissen zubog minden pillanatban. Tiszta, fényes, dús – ilyen az a Kányádi-féle versliget, ahol azok a bizonyos fák állnak.
Most, a temetése napján hadd búcsúzzak el ettől a nagy magyar költőtől egy éppen 60 évvel ezelőtt született versével, amely számomra az egyik legszebb magyar költemények egyike. Nyugodjon békében.
Kácsor Zsolt
| Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál, Osztódom én, osztódol te. Köt a véred, köt a vérem: Szellőm vagy, ki megsimogatsz, Ha nem volnék, te sem volnál, |
