Egyedül lenni Éva halottaival
Az idei Élet Menetén jó darabig Évával gyalogoltam, aki lelkileg nagyon erős ember, igazi, kemény, belevaló nő – ha valaki, akkor ő túl van jón és rosszon.
Ha kérdezem Évától, hogy jól van-e, akkor mindig fölnevet: élünk! Ha látom rajta, hogy valami nyomasztja, s rákérdezek, hogy mi a baj, akkor fölnevet: élünk, apukám, mit szólsz?
Régóta ismerem, és sohasem láttam még sírni.
De tegnap megtörtént ez is.
A Március 15-e téren álltunk, nem messze a nagy kivetítőtől, egy bolondul zöldbe borult fa alatt, amelynek levelei mind azt hirdették, hogy élünk! S tán nevettek is. A kivetítőn Jane Haining történetét néztük éppen, és amikor ahhoz a részhez értünk, hogy ez a kivételes nő több száz gyerek életét mentette meg, majd egyenesen ment velük a pusztulásba, Éva egyszerre csak elfordult, és rázkódni kezdett a válla. Majd elővett egy zsebkendőt, és törölgetni kezdte a szemét.
Fotó: Szentgyörgyi Ákos
Két percig tartott az egész, majd Éva visszafordult, s mosolyogva azt kérdezte: hogy vagy, apukám? Én, néztem rá, én hogy vagyok? Te sírdogálsz.
Mert eszembe jutott az apu, válaszolta Éva, meg az apu első házassága. És eszembe jutott az is, folytatta, hogy ha Auschwitz-ban nem ölték volna meg a feleségét és a hat gyereküket, akkor én most nem állok itt. Ő jött vissza a nagy családból egyedül, az apu. Másodszor is családot alapított, abból lettem én.
Álltunk aztán szótlanul, Éva mosolygott, mint mindig, de amikor Verő Tamás főrabbi a színpadon megfújta a sófárt, inkább befogta a fülét. Ezt nem hallgatom, nézett rám mosolyogva Éva, mert ha meghallom a sófár hangját, akkor bőgök. Mindig az jut eszembe ilyenkor, hogy van nekem valahol hat féltestvérem, akit nem ismertem.
A sófár hangja mintha azt jelezte volna, hogy itt az idő, indulni kell. Azt mondják, hogy több mint háromezer évvel ezelőtt a nagy vándorlás alatt a pusztában a zsidók a sófár hangjára indultak neki az útnak. Induljatok, emberek. Megindultunk mi is Évával, de nem sokkal később szem elől tévesztettük egymást, olyan nagy volt a tömeg. De nem is bántam. Kicsit egyedül akartam lenni Éva halottaival. Egyedül meneteltem hát, s csak azt bántam, hogy Évától nem kérdeztem meg a féltestvérei nevét. Útközben a nevén szólíthattam volna mindegyiküket. A menetben a levegő megtelt a fáklyák füstjével, és amikor a Lánchíd alatt elgyalogoltunk, melegséggel telt meg az alagút. Nahát, ezek a semmi kis fáklyák, ha eléggé sokan vannak, milyen finom meleget tudnak csinálni.
Az út végén Kardos Péter főrabbi énekelte a gyászimát, s olyan áthatóan, szépen szólt a hangja, hogy összeszorult tőle a szívem.
Kissé távolabb, a bronzcipőkhöz közel ekkor láttam meg Évát megint. Mosolygott, mint mindig – s csurogtak közben a könnyei. Gyorsan elkaptam a szememet róla, nehogy észrevegyen, néztem inkább a Duna partján a fákat. Eléggé boldognak tűntek, rázták frissen kizöldült sörényüket a szélben, s mintha azt kérdezték volna tőlem: élünk, hát élünk, apukám, mit szólsz?
