És ha mi magunk vagyunk a „fáraók”? – Jó szombatot!
Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat
szent ünnepe ma 16 óra 03 perckor köszönt be, a királynő holnap 17 óra 13
perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk
nem frissül. A Tórából a VÁÉRA hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot
kívánunk!
„És megkeményedett Fáraó szíve és nem
hallgatott reájuk…” (2 Mózes 7:13)
A Tóra zavarbaejtően sokat árul el annak az
egyiptomi uralkodónak a személyiségéről, akivel Mózes és az ő népe harcba
szállt.
Ez a fáraó nem sematikus alak egy rosszul megkomponált irodalmi műből,
hanem hús-vér ember a valóságos életből. Szinte látjuk magunk előtt.
Hajthatatlan, konok, önfejű, bosszúálló, ráadásul a szöveg mintha azt sugallná,
hogy ezekkel a tulajdonságokkal maga az Örökkévaló verte meg, miképpen megverte
a zsarnoki monarchiát tíz csapással az isteni terv szellemében.
Feltűnő a figyelmes olvasó számára, hogy a
fáraóhoz hasonlóan ugyanilyen összetett személyiség a zsidó nép másik nagy
ellensége, Bileám is. Mindketten olyan érzelmi skálát járnak be, amitől a mai
ember számára is elevenek – holott ma már nincsenek istenkirályok, sem pusztító
erejű varázslók.
Vagy mégis? Mégis vannak, csak más alakban
pusztítanak?
Miért van az, hogy a Tóra ennyire finom érzékletességgel mutatja
be nekünk a Mózesnek ellenszegülő fáraót? Talán azért, hogy ha hasonló
helyzetbe kerülünk, akkor ismerjünk magunkra…
Egy irodalmi művet olvasva az ember hajlamos a
jókkal, s nem a rosszakkal azonosítani magát.
Tudattalanul, akaratunkon kívül
is a jó győzelmének szorítunk, aminek az az oka, hogy valahol mélyen, legbelül,
ahová a világi szem nem lát el, mindannyian a jóra, a kizárólagos jóra, az
abszolút jóra vágyunk.
Csakhogy mindannyian kerülhetünk olyan
szituációba akár a családunkban, akár a munkahelyünkön, amikor észre sem
vesszük, de a „fáraó” szerepét kezdjük játszani – dacára annak, hogy a
szándékaink esetlegesen jók.
Ki ne ismert volna szűkebb-tágabb
környezetében olyan önkényúr apát vagy zsarnoki anyát, aki egy egész családot
tartott a markában?
Ki ne hallott volna róla, hogy egy férj és feleség milyen
halálos dominancia-harcokra képes? Ki ne látott volna olyan embert, akit
megnyomorított egy délibábos szerelemnek indult, de rémálommá vált kapcsolat?
Mivel általában a jókkal azonosítjuk magunkat,
az ilyen „hétköznapi” történetek hallatán meg sem fordul a fejünkben, hogy a
legközelebbi hozzátartozóink, munkatársaink, szomszédaink talán éppen minket
tartanak „fáraónak”. Azaz olyan embernek, aki nem tűri az ellentmondást és a
kritikát, aki csírájában fojtja el még az esélyét is annak, hogy a másiknak
igaza lehet, és aki minden neki címzett mondatot személyes támadásnak vesz.
Egy-egy veszekedés és vita hevében az ember
képtelen a higgadt gondolkodásra, de az érzelmi hullámok csitultával eljön az a
pillanat, amikor képesek vagyunk magunkba szállni, és elgondolkodni rajta:
ebben az elmérgesedett kapcsolatban én vajon a „fáraó” vagyok, vagy pedig a
szabadulni akaró „rabszolga”? Az én
hajthatatlanságom, az önreflexivitásra való totális képtelenségem okozza-e
vajon, hogy ennyire megromlott valakivel a kapcsolatom? Mi vagyok én a saját
történetemben: a jó vagy a rossz szereplő?
A válasz természetesen már nem is olyan
fontos, mint a kérdés maga.
Mert ha a fenti kérdéseket feltesszük magunknak,
akkor már az önreflexió első lépcsőjére ráléptünk – és ha továbbra is szigorú
önvizsgálat alá vetjük magunkat, akkor talán feljebb is léphetünk. Feljebb,
méghozzá abba az irányba, ahol az a bizonyos abszolút jóság uralkodik, amelynek
ragyogó fényéből egy kicsiny szikra a mi lelkünkbe is jutott.
Jó szombatot!
