Gólöröm a krematórium árnyékában – elhunyt a 17784-es jobbhátvéd
Forrás: NB1.hu
96 éves korában elhunyt az auschwitzi lágert a futballnak köszönhetően túlélt deportált Schwarcz Sándor
Egy régebbi emlék: Puskás-stadion, rasszizmus elleni nap.
A füvön a cigányválogatott veri az angolokat – 6-3-ra, mint régen Öcsiék -, a pálya szélén Benkő László, az MLSZ volt elnöke, a rendezvény ötletgazdája törölgeti a nyárvégi kánikulában izzadó homlokát.
Egyszer csak felém fordul:
– Beszélned kéne egy idős bácsival…
– Kivel?
– Egy volt válogatott játékossal… Debrecenben él, és az auschwitzi lágerválogatottban játszott.
Szó szót követett, és a beszélgetés eredményeképpen egy szeptemberi délelőttön már a debreceni Holló Patika fölötti egyik lakásban ülök, velem szemben az egykori 17584-es auschwitzi deportált, a 92 éves Schwarcz Sándor…
– Tudja, miért kerestem meg Benkő urat? Ma megint egyre gyakrabban hallani a lelátó rigmust, hogy „indul vonat”… Nos, velem 1944. június 29-én indult el, és szeretném elmesélni a mai fiataloknak – talán éppen azoknak, akik oly szívesen énekelgetik -, hogy hova is érkezett meg az a bizonyos vonat… Remélem, magyar pályákon soha többé nem hangozhat fel az a rigmus… Ha van ideje, akkor elkezdeném…
Időm volt, és mint később kiderült: Sanyi bácsi a 24. órában mesélhette el megrázó történetét, nem sokkal később ugyanis – 96 éves korában – elhunyt…
És most adjuk át a szót az egykori 17584-es fogolynak…
schwarzs__ndor.jpgSzemtől szembe Mengelével
Szóval azon a júniusi napon a debreceni téglagyárban zsuppoltak be minket a vagonokba, én voltam a nyolcvanötödik a vagonban. Három napig robogott a vonat, aztán megérkezett Auschwitzba. Az SS-legények felrántották a vagonok ajtajait, és mindenkit kitaszigáltak a vágányok mellé.
Hosszú, kettős sorba álltunk, és megindultunk a barakkok felé, szemben velünk egy fess SS-tiszt osztotta szét a sorokat: mindenkit személyesen vett szemügyre, és volt, akit balra, másokat jobbra irányított.
A csíkos ruhában ott ácsorgó régebbi deportáltak akkor már megsúgták, hogy a balra küldötteket a gázkamra várta, a jobbra irányítottak – ha csak időlegesen is – egyelőre túlélőnek vallhatták magukat. Később kiderült, hogy az a fess SS-tiszt nem más volt, mint Mengele doktor…
Amikor sor került rám, mélyen a szemembe nézett, én vissza… Talán azt akarta tesztelni, mennyire tört meg az utazás lelkileg, abból következtethetett fizikai állapotomra, azaz „felhasználhatóságomra.”
Végül Mengele jobbra küldött – megmenekültem.
Hogy ez mennyi időre szólt, nem tudhattam… Napokra, hetekre, esetleg hónapokra?
A magyarul fordító tolmács még befejezni sem tudta a magyarázatát, amikor két SS-tiszt lépett a barakkba. Egyikük megparancsolta, hogy mindenki mutassa meg a kezeit, hogy eldönthessék, ki milyen munkára lesz alkalmas.
A másik azt kérdezte: van-e köztünk egykori profi futballista?
A másodperc törtrésze alatt döntöttem: jelentkezem! Rajtam kívül még négyen-öten tették ugyanezt, és minket félreállítottak, a többieket pedig elvitték, mi azt hittük, dolgozni…
Akkor láttuk őket utoljára.
Dekázás – facipőben
Bevallom, én lódítottam, mert profiként soha nem játszottam, mindössze a megyei első osztályú bajnokságban, de akkoriban az is nívós volt, és én nagyon bíztam magamban. A munkacsapat távozása után úgy vizsgálgattak minket a tisztek, mint a versenylovakat szokták. Hárman „vizsgáztatták” le a jelentkezőket. A már említett SS-tiszt, egy szőke, ritkás hajú lengyel kápó, és érdekes módon egy balmazújvárosi, Steinberger nevű egyén, akit már korábban is ismertem, persze, arról nem tudtam, hogyan került Auschwitzba.
Természetesen előkerült egy labda is, kivittek a barakk mögé, és ott következhetett a „gyakorlati” próba. Egy igazi szakértő néhány dekázásból is képes megállapítani, mennyire ügyes egy játékos, én még soha nem voltam olyan lámpalázas egy egyszerű dekázás előtt, mint akkor.
Érthető, hiszen sejtettem: a tét akár az életem is lehet… A „lámpaláz” másik oka: talán még soha nem vett részt „próbajátékon” olyan körülmények között egy futballista, mint mi akkor: alig 100 méterre tőlünk ott füstölgött a krematórium, közvetlenül mellettünk pedig ott állt – magasfeszültségű árammal – egy szögesdrótkerítés. Még hátrébb – de egészen közel – egy galambdúc-szerű őrtorony, tele géppisztolyos őrökkel, a tövében egy SS-tiszttel, aki kigombolt pisztolytáskával figyelte próbálkozásainkat.
Két társam után következtem, úgy vettem észre az SS-ek pillantásaiból, hogy ők nem éppen jelesre vizsgáztak. Nehéz facipőben voltam, ami nem könnyítette meg a dolgomat, de igyekeztem jó benyomást tenni a németekre.
Előbb fejjel kellett visszaadnom egy felém dobott labdát, aztán feldobták és le kellett kezelnem, majd egyből odapasszolnom a kápónak. Kettőt-hármat passzolgattunk, úgy láttam, elégedettek velem, mert félreállítottak, a másik kiválasztott társam a kispesti Weigner lett. A németek nem sokat köntörfalaztak, közölték, hogy már másnap meccsünk van, és a csapatnak mindenképpen győznie kell.
Miután a lengyel kápó és a tiszt távoztak, az újvárosi Steinberger elmondta: ez az SS-tiszt is éppen olyan kegyetlen, mint a többi, csak szereti a labdarúgást, és tulajdonképpen saját szórakoztatására szervezett csapatokat a lágerben. A lengyel kápó volt az, amit manapság menedzsernek neveznek, ő felelt azért, hogy a kiválasztott futballisták kicsivel több kosztot kapjanak, és ne kelljen dolgozniuk.
Steinberger még azt is elmondta: nehogy megsérüljek, mert fájós lábú, beteg embereket – bármennyire is jók voltak korábban – azonnal a gázkamrába küldik, mint hasznavehetetleneket. Majd szomorú arccal hozzátette: azoknak a debrecenieknek az elgázosítása, akik velem együtt érkeztek, már tegnap megkezdődött, és ma be is fejezik…
Hogy esetünkben a „befejezés” szó mit jelent, gondolom, nem kell különösebben magyaráznom…
A pokol színe: fekete
Elérkezett a mérkőzés napja, már korán reggel jöttek értünk, és vittek beöltözni minket. Az öltözőben találkoztam először csapattársaimmal, a cigányokkal, akik egy másik barakkból jöttek. Ők amúgy német származásúak voltak, és csak azért kerültek Auschwitzba, hogy ne zavarják a tiszta árja faj kialakulását. Érdekes, hogy bár már hosszabb ideje a táborban voltak, nem látszottak rajtuk a lágerélet külső jegyei, a beesett mell, a csontvázszerű test, a sovány arc.
Bemutatkoztunk egymásnak, aztán megkaptuk a tiszta fekete felszerelést. Érdekes, hogy a mez selyemből készült, és a cipő is kitűnő minőségűnek látszott, én mindenesetre még világéletemben nem játszottam ilyen drága szerelésben.
A szín egyébként illett a körülményekhez: a pokolhoz a fekete szín dukál…
Megnyugtató volt levenni a csíkos rabruhát, még ha tudtam is, hogy ezt csak ideiglenesen tehetem. Bevallom, mialatt a mezt húztam magamra, néhány pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy hol vagyok, és majdnem a régi debreceni pályára képzeltem magam. Úgy éreztem, a fekete mez afféle menlevél a sok halálra ítélt között, és különb vagyok, mint ők, a többiek.
De elég volt felpillantanom, és gyorsan visszazökkentem a valóságba, amikor ott láttam az öltözővel szemben a krematórium füstölgő kéményeit…
Néhány SS-katona jött értünk – a láger területét csak az ő kíséretükben lehetett elhagyni -, aztán elindultunk. A cigánylágerből a közvetlenül mellette álló lágerbe mentünk át, és a kapun belépve láttuk, hogy ezúttal a gázkamrák és a krematórium közvetlen szomszédságában vagyunk. Még az is átvillant a fejemen, hogy egy rossz tréfát űztek velünk, és minket is visznek a gázkamrába, de a lengyel kápó – vélhetően látva ijedt arcomat – megnyugtatott, és intett, hogy menjek tovább…
Elmentünk a Mengele által az ikrek számára fenntartott barakk mellett – rajtuk (is) végezte hírhedt kísérleteit -, majd a láger végén álló focipályához értünk. A játékteret vadfű nőtte be, amely helyenként kiégett a naptól, soha életemben nem felejtem el azt a pályát. Korán érkeztünk, mert rajtunk kívül még nem volt ott más, de a krematórium másik oldala felől hamarosan felbukkant a másik csapat is, ők zöld, kopottas mezt viseltek, azt nem tudtam megállapítani, hogy milyen nyelven beszélnek egymás között.
A prémium: a túlélés
Reggel 8 óra lehetett, és míg a játék elkezdéséhez készülődtünk, kisütött a szikrázó, júliusi nap. A kápó gyorsan összeállította a csapatot, és már mindenki a saját posztján kezdett el melegíteni. Nekem a jobbhátvéd szerepköre jutott, a kispesti Weigner lett a másik szélső védő. A csapatkapitányunk egy Bogdan nevű, jóvágású cigány srác lett, ez persze csak azt jelentette, hogy ő választhatta ki a térfelet, illetve, hogy ki kezdje a meccset. Néző nem volt egy sem, mindössze a két csapatot kísérő SS-katonák unatkoztak a pálya szélén, és közönyösen figyelték mozdulatainkat, vagy egymás között beszélgettek, cigarettáztak.
Csapatunk SS-tisztje is ott füstölt a partvonal mellett, esküszöm: a vérengző vadállatot könnyen össze lehetett volna téveszteni egy békés, vasárnapi futballdrukkerrel. (Igazi énje azonban gyorsan kiütközött belőle: a játék hevében ismét kitört rajta vadállati szenvedélye.)
A nagy meccseken trófeákért, prémiumokért, vagy csak egyszerűen a közönség tapsáért hajtanak a játékosok – számunkra az életünk volt a tét. Egy focimeccsen általában ha nyer a csapat, a szurkolók dédelgetik a játékosokat, de gyakran a vesztesnek is megveregetik a vállát a csapat hívei.
Mi a másnapi életünkért küzdöttünk, vagy azért, hogy 2 dekával több kenyeret kapjunk, mint sorstársaink, ezzel is nagyobb esélyt teremtve a túlélésre.
A két csapat tagjai nem azért akartak nyerni, hogy kivívja az SS-tisztek elismerését, tapsát: a győzelem aznapra életet, túlélést jelentett…
A kezdőrúgástól kezdve a meccs lefújásáig nem tudtam levenni a szememet a pálya mellett füstölgő krematóriumról, és önkéntelenül is arra gondoltam, hogy egy súlyos sérülés estén itt hamar megtalálnák a „megfelelő gyógymódot”. Átteszik az illetőt a kerítésen, és máris a „gyógyító” tűzbe kerül…
Borzasztó érzés volt: úgy éreztem, kegyeletsértést követek el, amiért egy labdával játszadozom, miközben mellettem talán éppen akkor égetik el debreceni rokonaimat, barátaimat, ismerőseimet…
Mert Halálgyár azokban az órákban is, éjjel-nappal működött. A krematórium vastag, fekete füstfelhőket ontott magából, és egy-egy szélfuvallat a pályára csapott néhány bűzös felhőt.
Gólöröm a krematórium árnyékában
Elkezdődött a találkozó…
Az első percek azzal teltek, hogy megfigyeltem csapattársaim képességeit, hogy tudjam: adott esetben mit várhatok tőlük. Gyorsan megállapítottam, hogy nem jobbak nálam, illetve hát hogy nem vagyok rosszabb náluk. Hamarosan egy magas labda szállt felém, amelyre az ellenfél balszélsője is megindult, de mivel magasabb voltam, könnyen elsodortam őt, és egy jól irányzott rúgással egészen az ő tizenhatosukig vágtam vissza a labdát. A „mi” SS-tisztünknek tetszett a megmozdulás, nekem pedig önbizalmat adott, és a mérkőzésen nem vétettem különösebb hibát, mondhatni jól sikerült a debütálásom.
Az ellenfél középcsatára azonban egy távoli lövéssel megszerezte a vezetést, és SS-tisztünk arcán láttuk: nem örül ennek, és súlyos következményei lehetnek, ha kikapunk. Minden erőnket összeszedve, fogcsikorgatva küzdöttünk tovább, és a félidő utolsó perceiben sikerült kiegyenlítenünk.
A szünetben ritka kincsnek számító citromot kaptunk, közben az SS-tiszt üvöltve hadonászott, hogy mindenképpen meg kell nyernünk a meccset. Nekem a folytatásban alábbhagyott az óvatosságom, egyre gyakrabban merészkedtem fel, és egy 18 méteres szabadrúgásból megszereztem a csapatunknak a vezetést. Az SS-tiszt táncolva ugrándozott a pálya szélén a gólom után, és majdnem én is örülni kezdtem, de lelkesedésemet lelohasztotta a krematórium tiszt mögött meredező kéménye.
Sokáig egyébként sem örülhettünk, mert az ellenfél tizenegyesből egyenlített, és SS-tisztünk ekkor már pisztolyát előkapva gesztikulált a pálya szélén. Tisztában voltunk vele: ha nem nyerünk, ott helyben agyonlő mindegyikünket. Érdekes, az ellenfél vezetője nyugodtabbnak tűnt, mindenesetre nem őrjöngött, amikor végül mégis sikerült begyötörnünk a győztes gólt.
Győzelemnek így még nem örültem, igaz, ekkora tétért még nem is játszottam soha.
A lágerben mindennapos dolog – a németek körében majdhogynem dicsőség – volt agyonlőni vagy agyonverni valakit, de egy dolog mindenképpen bizonyos: senki nem érte volna számon rajtuk, ha valamelyikünk eltűnik.
Azt sem kérték számon senkin, amikor a csapat cigány tagjait egy hónappal később egész egyszerűen elégették…
Életmentő futballdressz
A levonuló győztes csapat tagjait nem üdvözölte lelkes szurkolósereg, nem várta díszes serleg, ezeknél sokkal értékesebb „trófeát” kaptunk: egy lábas krumplit, húst és kenyeret… Érdekes, manapság nekem már nem mindig futja kenyérre és húsra, gyakran csak egy adag krumplit tudok főzni magamnak ebédre.
A felszerelésemet nálam hagyta a lengyel kápó, ebből arra következtettem, hogy elégedettek voltak velem. Sőt, még figyelmeztetett is, hogy abban járjak egész nap, mert akkor nem érhet atrocitás más SS-ek részéről.
A láger területén élő zsidó foglyokat ugyanis mindenki üthette-verhette, egy pilisi, a „fegyelmezéstől” haldokló orvos például a szemem láttára könyörgött társainak, hogy legalább a halotti imát mondja el valaki fölötte. A német köztörvényes bűnözőkből lett őrök ezeken a szenvedőkön röhögtek a legjobban, de még inkább élvezték, ha vastag bottal püfölhették a görnyedt hátakat, ősz fejeket.
A fekete mez engem egyelőre megvédett tőlük, de tudom, nem tarthat sokáig az „aranyélet”, mert a krematóriumok és a gázkamra közelében idegileg is gyorsan kikészül az ember. Elhatároztam: megpróbálom kihasználni a futball adta lehetőségeket, azaz minél jobban felerősödni, hogy legalább megkísérelhessem a túlélést.
A futballistákat egyébként a 9-es számú barakkba szállásolták el, rajtam kívül még 13-14 személy volt ott, közöttük sok régebbi lakó, akik mind-mind különböző országokból érkeztek. Nem sokkal később más „focisták” is érkeztek, ők lettek a tartalékcsapat, fő feladatuk az volt, hogy afféle edzőpartnerként szolgáljanak nekünk. Voltak közöttük 4 magyar is, például egy Hecskovics Gyula nevű férfi, akinek később a bátyját is becsempésztük a barakkba.
Már az első meccs utáni napon edzésbe álltunk, de nagyon elkedvetlenített, hogy éppen akkor indultak meg a magyarországi deportálások, és a pálya mellett lévő gázkamrákba szinte folyamatosan hozták a dunántúli transzportokat. Tekintetük elárulta, milyen különösnek tartják a fekete mezben futballozó, sovány foglyokat, de az is látszott rajtuk, hogy elhitték az őket kísérő őröknek, hogy csak fertőtleníteni viszik őket, aztán mehetnek dolgozni.
Sokszor gondoltam az edzés végén a krematórium kéményéből felszálló fekete füstöt látva: lehet, hogy ez éppen az a transzport, amely az edzés elején masírozott a gázkamra, a biztos és kegyetlen halál felé.
Egy nap az ikrek barakkja felől odafutott hozzám egy 14-15 éves forma kisfiú. Elmondta, hogy Szatmárnémetibe való, onnan hozták Auschwitzba. Kértem, hogy szerezzen nekem egy darab rongyot, amit zsebkendőnek használhatnék, és ő megígérte nekem, hogy sort kerít erre. Másnap azonban hiába vártam, a következő napon viszont ismét ott állt a pálya szélén, és amikor figyelmeztettem az ígéretére, csak annyit mondott: most lát engem először. Aztán pár nap múlva mégis megkaptam a zsebkendőt – az ikertestvérétől, ugyanis vele beszéltem először. Ugyanő elmondta, hogy Mengele doktor kísérleti alanyai közé tartoznak, és tulajdonképpen oda sem jöhetnének a pályához, az SS nyilván attól félt, hogy kifecsegik Mengele féltve őrzött titkait.
A fárasztó edzést mindig meleg fürdő követte, majd masszírozás. A masszőr is fogoly volt, és szerencsésnek mondhatta magát, hogy civil foglalkozását űzhette a lágerben is. A meccs napján mindig bőséges ebédet kaptunk, néha még egy kis pálinkát is ihattunk a mérkőzések előtt.
Véres tizenegyes
Következő ellenfeleink jóval alatta maradtak tudásban az elsőnek. Egy csütörtöki napon került sor a második meccsünkre, szintén a krematórium melletti pályán. Világoskék mezben érkeztek, közöttük nem volt egyetlen magyar sem. Ők is győzni akartak, látszott, hogy számukra is a túlélés, illetve a plusz élelem a tét. Ennek ellenére már a félidőben 3-0-ra vezettünk ellenük, végül 5-1-re nyertük meg a meccset.
Egy incidens ettől függetlenül történt: már 4-0-ra vezettünk, amikor az ellenfelünk egyik játékosa szabálytalankodott a tizenhatosa környékén, és a bíró büntetőt ítélt. Ezt berúgtuk, ezzel lett 5-0. Az ellenfél csapatával lévő három SS-tiszt közül az egyik azonban nem értett egyet az ítélettel, berohant a pályára, és elkezdte rángatni a bírót, mondván: szerinte a tizenhatoson kívül történt a szabálytalanság. Közben berohant a másik két tiszt, sőt, a mienk is, és már együtt rángatták, verték véresre a szerencsétlent – aki egyébként jól vezette a mérkőzést.
A helyét egyik partjelzője vette át – vonakodva ugyan, de hogyan is mert volna komolyabban ellent mondani az SS-eknek? Annyi esze azonban volt, hogy gyorsan visszaadta a tizenegyest ellenfelünknek, így lett végül 5-1 a végeredmény. Ezúttal azonban elmaradt a múltkori hús és krumpli, „prémiumként” csak margarint és lekvárt kaptunk.
Beszélnünk egyébként nem volt szabad a mérkőzések alatt, a lengyel kápó közölte, hogy ez súlyos fegyelemsértés, és komoly büntetést vonhat maga után. Az edzésekre amúgy soha nem jött el egyetlen tiszt sem, nyilván minden egyéb idejüket lekötötte az emberirtás. A Halálgyár ezreket gyilkolt meg naponta, és arra gondoltam: a véreskezű hóhérok számára a mi focimeccseink jelentik az egyetlen szórakozást a töméntelen gyilkosság közben.
Csapatunkat egyébként többször is lefényképezték – én ezekből soha nem tudtam egyet sem megszerezni, nyilván az SS-legények családi albumaiban kaptak különösen „kedves” helyet a képek.
A jobbhátvéd száma: 17854
Egyik délelőtt magas rangú SS-tisztek érkeztek a táborba. A láger parancsnoka kísérgette őket, és látszott rajta, hogy mennyire fontos neki, hogy mindent rendben lévőnek találjon az inspekció. Szerencséje volt, mert a tisztek jókedvűen, nevetgélve ültek be autóikba, és távoztak.
Nem sokkal később a „lágerhíradó” elkezdte suttogni, hogy Hitler ellen merényletet követtek el. Természetesen mindenki felvillanyozódott a hír hallatán, de akkor még nem tudhattuk, hogy ez mit is jelent igazából számunkra. Annak azonban örültünk, hogy akadtak Németországban is emberek, akik nem értettek egyet a mindenható vezérrel, és megkíséreltek megszabadulni tőle.
Izgatottan vártuk a további híreket, láttuk őreink nyugtalanságát, és ebből rengeteg erőt merítettünk. Másnap aztán megtudtuk, hogy a merénylet nem sikerült, és Hitler életben maradt.
A bánásmód még keményebb lett, csökkentették az élelmiszeradagokat, és tovább nőtt a végelgyengülés miatti halottak száma. A csapat azonban együtt maradhatott, és ugyanúgy készültünk, mint korábban.
A soron következő meccs előtt „ünnepélyesen” közölték velem, hogy besoroltak a tábor törzslakói közé, és a bal karomba tetoválták a 17854-es számot. Borzasztó lelki fájdalmat okozott a megbélyegzés, a név nélkülivé válás. Gyerekkoromban falun éltem, és sokszor láttam, ahogy a lovakat, marhákat megbélyegzik, abban a pillanatban ugyanolyan lettem: egy név nélküli, csak sorszámmal jegyzett barom.
Persze, ha akkor és ott lett volna sportsajtó, akkor írhatták volna, hogy a jobbhátvéd száma a 17854. A számom miatt egyébként kétszer is elvertek, mert az esti sorakozásnál már nem a neveinket olvasták, hanem a számainkat, és én nem mindig értettem, amikor az enyémet kiáltották. Ha tragikussá vált volna a helyzetem, a sportsajtó írhatta volna: a 17854-es megsérült, és a sérülése olyan súlyos, hogy végleges gyógyítás miatt a krematóriumba kellett küldeni.
Persze, ezzel csak most viccelek, akkor fájt, hogy rabszolgává minősítettek vissza…
Futballcsapat a krematóriumban
Egy héttel a második meccs után jelentették be a harmadik mérkőzésünket. Új ellenfelünk is feketében játszott, de az ő mezükön egy fehér csík húzódott keresztbe. Jól szituáltaknak látszottak, később megtudtuk, hogy kisebb-nagyobb funkciókat töltenek be az egyik láger területén.
A pályán is úgy viselkedtek: egy keményebb belépőm után durván rám szólt a balszélső, és az SS-tisztek felém kezdtek el fenyegetően integetni. Kiderült, hogy kápók és oberkápók voltak, azaz saját fajtájuknak, a foglyoknak a farkasai. Nem a nagyobb kenyéradagért, hanem szórakozásból rúgták a labdát, talán ezért is vertük őket simán 3-0-ra, ők voltak addigi leggyengébb ellenfeleink.
Ezúttal kásáshúst és egy vekni kenyeret kaptam „prémiumként”, melyet a 9-es barakk mögött osztottam szét debreceni barátaim, ismerőseim között. Ez egyébként tilos volt, egy szlovák zsidó – a barakk vezetője – figyelmeztetett is: ha még egyszer meglátja ezt, akkor feljelent a lengyel kápónál.
A jó (jobb) koszt ellenére éreztem, hogy testsúlyom rohamosan csökken, emellett korábban sérült bal térdem a mindennapos igénybevétel miatt kezdte felmondani a szolgálatot. Vizes ruhával próbáltam meg borogatni esténként, és jót tett volna néhány napos pihenés, de természetesen ilyen fel sem merült bennem, tudtam, hogy azonnal vége lenne mindennek, ha jelenteném sérülésemet.
A fizikai mellett akkoriban lelki fájdalmak is gyötörtek: folyamatosan érkeztek a dunántúli zsidóságot szállító transzportok, és a krematórium kéményének fényei egész éjjel messzire világítottak…
A negyedik meccsre menet már erősen húztam a lábamat, de igyekeztem, hogy a kísérőink ne vegyék ezt észre. Búzakék mezes ellenfelünk régi lágerlakókból állhatott: borzasztóan legyengült állapotban voltak, szinte azt sem értettem, hogyan tudnak egyáltalán lépni, nemhogy futni… Pedig nagyon képzett futballisták voltak, némelyikükön látszott, hogy valaha komoly csapatban kergette a labdát, gyenge fizikumukkal azonban nem vehették fel a versenyt velünk.
Az első félidőben semmi rendkívüli esemény nem történt, 1-0-s vezetéssel fordultunk. Megpróbáltam kímélni magamat, akkor már nagyon fájt erősen bedagadt térdkalácsom. Szerencsére tetszés szerint értük el góljainkat, ám az ellenfél egyik játékosára végzetesnek bizonyult a második félidő. A balszélsőnk futott rá egy labdára, ám összeütközött a búzakék mezesek hátvédjével, és ő hangos kiáltással esett össze.
Ölben kellett levinni a pályáról, én is odaszaladtam megnézni, mi történt, és láttam, hogy minimum bokatörésről van szó…
A védőt elvitték – senki nem látta többé -, mi pedig a lehető legóvatosabban folytattuk a játékot, végül 6-0-ramegnyertük a meccset.
Másnap még megpróbáltam edzeni egyet, de fájdalmaim miatt már a legkisebb mozgással járó gyakorlatokat sem tudtam elvégezni. Tehetetlenül vártam, mit hoz a jövő.
Az edzés után visszamentünk a barakkba, és lepihentem, ám délután nagy kiabálás ébresztett. Ki akartam menni, de nem engedtek, bezárták az összes barakk ajtaját. Ilyesmi akkor szokott történni, amikor nagyszabású kivégzéseket hajtottak végre, értsd: egész lágertömböket semmisítettek meg, izgatottan vártuk, vajon ki kerül sorra?
Nem kellett sokáig várnunk, mert kisvártatva SS-tisztek ordibálása, kutyák ugatása verte fel a síri csendet, a vezényszavak közé női sikolyok és férfiak könyörgése vegyült. A borzalmas lárma szinte egész éjszaka tartott, reggel aztán megismertük a szomorú valóságot.
A velünk szemközti barakkok ajtajai tárva-nyitva álltak, lakóikat megsemmisítették. A cigányláger lakói hiába könyörögtek éjszaka az életükért, a németek egy augusztus eleji napon mindannyiukat elégették.
Kilenc társunk is a krematóriumba került. Hiába szórakoztatták az SS fenevadakat, életük meghagyásáért egy lépést sem tett senki. Lehet, hogy éppen a csapatot létrehozó SS-tiszt zárta rájuk a krematórium ajtaját.
Társaim halála megdöbbentett, de a magam sorsa is nyugtalanított. Mi lesz velünk most, csapat nélkül?
Szerencsémre hamarosan lakatosmunkához értő személyeket kerestek, és egy gyárba kerültem, ahol napi 12 órát kellett dolgoznom.
Engedély a túlélésre
Azt hittem, lágerbeli labdarúgó karrierem véget ért, de egy hónappal később még egyszer pályára léptem: az auschwitzi láger nemzetközi válogatottjába állítottak be, az ellenfél a táborban valamilyen tisztséget viselők csapata volt.
Egy rögtönzött pályán játszottunk, két barakk közé hordozható fakaput állítottak, és meszes vízzel vonalazták fel a pályát. A közönség a láger lakóiból és a tisztekből, katonákból állt, előbbiek természetesen nekünk szurkoltak. Lelkesedésük azonban hamar lelohadt, hiszen jó erőben lévő ellenfelünkkel szemben szinte meg sem tudtunk állni a lábainkon, és féltünk is: egy rossz becsúszó szerelés után gond nélkül lepuffanthatták volna bármelyikünket.
Engem jobbszélsőnek állítottak be, velem szemben a láger főhóhéra, a legvérengzőbb SS-őrmester, akinek az arca messziről mutatta kegyetlenségét.
A legbiztosabb gólhelyzetben is mellérúgtam volna a labdát, hogy ez a vadállat ne köthessen belém. Ilyen labdát azonban szerencsére nem kaptam, és többet feküdtem a földön, mint álltam. Nem csoda, hogy 8-0-ra kikaptunk, a láger vezetői este nagy mulatozással ünnepelték a győzelmet.
Ez volt az utolsó mérkőzés, amit deportáltként játszottam, többé sem erőm, sem kedvem nem volt hozzá.
Azon a meleg augusztusi reggelen 9 cigányfiúval együtt kergettük a labdát.
A csapat 11 játékosából kilenc fiút este már csak a krematórium kéményéből kiszálló füst jelentette. Ketten maradtunk: a Weigner, és én…
Mi a nagy siralomházban továbbélésre kaptuk engedélyt…
Steven Spielberg levele Schwarcz Sándorhoz
„1999. december 2.
Kedves Uram!
Személyes tanúságtételével Ön, mint a Holocauszt túlélője lehetővé tette, hogy a jövő nemzedékei személyesen is kapcsolatba kerülhessenek a történelemmel.
Interjúja fontos részét képezi annak az archívumnak, amely minden eddigi gyűjteménynél átfogóbb lesz, s amelyre gondosan vigyázni fogunk. Aki a jövőben majd bepillant e gyűjtemény anyagába, látni fog egy arcot, hallani fog egy hangot, végigkövethet egy életutat, és tanulhat belőle, illetve örökké emlékezhet rá.
Köszönjük felbecsülhetetlen ajándékát, erejét és szellemi bőkezűségét.
A legjobbakat kívánva, maradok tisztelettel
Steven Spielberg
Elnök”
