Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (33. rész) – Gyenes Gitta
1939-ben, az első két zsidótörvényt
követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Pesti
Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől
megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a
nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész,
táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető
levegőhöz.
E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy
művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül.
Gyenes Gitta festőművész,
grafikus. (Budapest, 1888. – Budapest, 1960.) Budapesten
Karlovszky Bertalannál, majd Nagybányán, Bécsben és Rómában tanult. Ez utóbbi
útján ismerkedett meg A Hét című
folyóirat olaszországi tudósítójával, Wallesz Jenő újságíróval, akivel
rövidesen összeházasodtak.
1910-től
következett a kiállítási részvételek korszaka. Így ott volt a Könyves Kálmán
Szalon, a Művészház és a Nemzeti Szalon kiállításain. 1914-1915-ben részt vett
a San Franciscó-i világkiállításon, amelyet a Panama-csatorna megnyitásának
ünneplésére rendeztek. Itt elnyerte a kiállítás ezüstérmét. Porcelánfestéssel
is foglalkozott (1921-es adat), ezeknek a műveknek a sorsa ismeretlen. A húszas
években – lánya, Wallesz Luca udvarlójaként – ismerte meg József Attilát,
akinek portréját is megfestette, és aki az érte érzett egyfajta szerelem
bizonyításaként később verset is írt hozzá.
1925-ben a Gyenes Gitta rajzaiból rendezett
kiállításról jónéhány lap beszámolt, mindegyikük nagyon pozitívan foglalva
állást. Az Esti Kurírban Lyka Károly,
a kor talán legismertebb művészettörténésze írt rövid ismertetést:
„E rajz-sorozattal egészen különleges
érdekességekre mutat rá a művésznő s a szokatlan hang meleg lírája is
különválasztja az átlagtól. Ily dolgokat nem lehet megtanulni valamely rendszer
alapján, vagy van ilyen érzés a szívben, vagy nincs. Akiben van, annak költő a
neve.”
Öt évvel később egy újabb kiállítás alkalmából
sikerült a beszélni nem szerető művésznőt megszólaltatni, egy az Újság-ban megjelent interjúban. Nem ment
könnyen, de az ebből idézett néhány mondat egy kis betekintést jelentett a
művésznő meglehetősen keserű nézeteibe:
„… ki
engedheti meg manapság, hogy maliciózus legyen? Volt idő, amikor karikatúrákat
rajzoltam. Abbahagytam, mert annyi ellenséget szereztem magamnak, hogy még ma
sem tudok boldogulni miattuk. és a malícia sem más, mint karikírozás, de
szavakkal. Politikusok, államférfiak, akiknek százezer pengő évi jövedelmük
van, befogják a szájukat és hallgatásukkal bölcseknek akarnak látszani, pedig
csak a jövedelmüket féltik. Hát miért kockáztassam én azt, amit csak ezután
akarok elérni? Hagyjon hallgatni…”
1933-ban került sor egy újabb gyűjteményes
kiállításra. Az Újság, amely ezen most
is jelen volt, némi anyagi sikerről tudósított, néhány kép megvásárlását
említve. 1937-ben a Tamás Galéria adott otthont képeinek. A következő tudósítás
műveinek kiállításáról 1943-ban kelteződött. Ez utóbbi kiállításon 40
temperaképet mutatott be, amelyet Elek Artúr, az 1944-ben öngyilkossá lett író,
művészettörténész méltatott.
Az OMIKE Művészakció által rendezett valamennyi,
1939-1944 közötti képzőművészeti kiállításon részt vett. A német megszállás
után számára és családjára a gettó, a kényszermunka és a bujdosás várt.
Műveinek
bemutatása 1946-tól folytatódott, de meglehetősen ritkán állíthatott ki.
„Gazdag életmű maradt utána. Meglehetősen észrevétlenül.” – fogalmazott jóval
előbb, a halálának tizedik évfordulója alkalmából Fedor Ágnes. Az
újrafelfedezéshez 1978-ig, a Nemzeti Galériában rendezett kiállításig kellett
várni.
KÉPEK
1) Önarckép.
Magántulajdon
2) Teadélután.
Hung-Art
3) Önarckép
Színházi Élet, 1928.
