Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (47. rész) – Lukács Pál
1939-ben, az első
két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési
Egyesület) – a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a
fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára
létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március
19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott
lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.
E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül.
Füst Milán
írta 1955-ben mostani szereplőmről, Lukács Pálról: „Mindenekelőtt.
ő nem úgy játszik hangszerén, mint a hegedűsök. Hangszere lágy tónusú. s ő még lágyabb.
Hangszere sohasem olyan éles hangú, mint a hegedű tud lenni, de ő nem is akar
semmi effélét, vagyis ő sosem követeli a brácsától, hogy úgy szóljon, mint a
hegedű. Tökéletesen odaadta magát hangszerének s azoknak a lehetőségeknek,
amelyek belőle származhatnak. Egész lelkével csügg azon a halk melegségen,
azokon a leheletnyi finom árnyalatokon, amelyek hangszeréből elővarázsolhatók.”
(Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1967.)
Lukács Pál
brácsaművész, hegedű- és énektanár 1919 áprilisában született Budapesten. Előbb
ismerte meg a kottát, mint a betűket. Kisgyerekként bátyja hegedűjét
próbálgatta. Az elemi iskolában tanítójának feltűnt rendkívüli muzikalitása és
elküldte a Zeneakadémiára. Tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán 1934-1943-ban
végezte hegedű és ének szakon.
Így emlékezik a
kezdetekről egy 1960-as, a Film Színház
Muzsikában készült interjúban: „Úgy
kezdődött, hogy előbb Koncz Jánosnál, majd Waldbauer Imrénél tanultam hegedülni
az Akadémián. Akkoriban minden hegedűsnek egy évig kötelező volt brácsáznia. Én
már akkor megszerettem ezt a hangszert, s amikor 1935-ben Lionel Tertistől a
század első felének legnagyobb brácsaművészétől Bach Chaconne-ját hallottam a
Vigadó kistermében, annyira magával ragadott hangjának bensőséges volta, hogy
életcélul tűztem ki magamnak a méltatlanul mellőzött brácsa népszerűsítését.”
A Népszava 1939 májusában, tehát nagyjából a második zsidótörvény megalkotásának idején számolt be a Zeneművészeti Főiskola növendék hangversenyéről. Ebben többek között ez volt olvasható „Tehetségre vallott még Weiner László hegedűre és brácsára írt duója; dr. Kodály Zoltán tanítványának sokatígérő szerzeményét Adler Viktor és Lukács Pál adta elő.”
Az OMIKE Művészakcióban az 1940 januárjában rendezett Mozart, majd Goldmark-esteken mutatkozott be. Az Újság is beszámolt arról, hogy 1941 februárjában Kadosa Pál új szerzeményét, Brácsa-contertino-ját játszotta „művészi előadásban”. Egy évre rá tagja lett az akkor megszerveződő Adler-vonósnégyesnek. 1944 márciusában, közvetlenül a németek bevonulása előtt, újra Mozart következett.
Az, hogy a háború utolsó idejét, a holokausztot milyen módon élte túl, nem világos. Minthogy az sem, hogy az 1945. januári két debreceni hírecskében szereplő Lukács Pál azonos-e a brácsaművésszel? Ezekben egyrészt a Debreceni Zsidó Kulturális Bizottság megalakításról volt szólt (Néplap ), valamint egy Ady ünnepségről (Népszava ).
A Szabad Nép 1945 áprilisában arról írt, hogy a Zeneakadémia nagytermében elsőízben volt olyan kamarahangverseny, amely „nívójában a háború előtti időket juttatta eszünkbe”. A négy művész között ott volt található Lukács Pál neve is. Ezt követően sok-sok sikeres hangverseny következett. Mindeközben 1946-tól a Zeneművészeti Főiskola énektanára, 1947-1976-ban a Magyar
Állami Operaház szólóbrácsása. 1947-től az újonnan szervezett brácsa-főtanszak
vezetője. Ez utóbbi okáról így számolt be a Népszava:
„A brácsát
mindeddig csak melléktanszakként kezelték zeneiskoláinkon azzal az eredménnyel,
hogy a hegedűszakos növendékek nem vették komolyan, a brácsa felé tájékozódók
viszont nem részesülhettek a főtanszakok számára fenntartott részletes
oktatásban.”
Hangversenyezett
hazai és külföldi koncerttermekben; hazai és külföldi nemzetközi zenei
versenyek zsűri-tagja volt. 1964-1978 között vendégtanár a weimari Nemzetközi
Zenei Szemlén. Szakfelügyelő, a Magyar Zeneművészeti Szövetség elnökségi tagja
volt. Megjelent hat egyéni hanglemeze.
Budapesten,
1981. május 22-én hunyt el.
Képek:
1) Portré. Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye
2) Film Színház Muzsika 1960. 1
3) OMIKE Művészakció műsorközlő lap
4) Jancsin Ferenc és Komor Vilmos társaságában. Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye
5) Muzsika 1975. 2.
