Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (73. rész) – Jándi Dávid

1939-ben, az első
két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési
Egyesület) – a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a
fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára
létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március
19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott
lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon
időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító
szereplők közül.

„Ismét új festőt
hoz Jándi Dávid személyében a Belvedere, akinek fiatal és küzdő tehetsége
megérdemli a figyelmet. Művészete és törekvései nem a legmodernebb festői
irányzatok körén belül mozognak, hanem a múlt és főleg a renaissance ihletik
meg.”

Ezzel az
értékeléssel jelent meg a magyar sajtóban, jelesül a Világ 1923. január 28-i
számában, az akkor 30 éves festőművész: Jándi Dávid. Néhány évvel később
1929-ben, a Brassói Lapok egy, a nagyváradi festőkolóniáról szóló
beszámolójában így írt Jándi pályakezdéséről:

„Jándi Dávidot …
tízéves gyerek korában elűzte a családja otthonából orthodox zsidó apja azért,
mert rajzolni merészelt”.

Élete nagy részét
Nagybányán töltötte, ahol 1911-től Ferenczy Károly Réti István és Thorma János
növendéke volt. Főképpen tájképeket, bibliai és mitológiai jeleneteket festett,
erőteljesen hangsúlyozva a formák térbeliségét. 1926-ban a Nagybányai Festők
Társasága rendes tagjának választotta.

1925 és 1930
között szinte évente járt Olaszországban, ahol sok időt töltött Velencében és
Firenzében. Itáliai útjai nagy hatással voltak a fiatal művészre, képeiben is
visszatükröződnek az itt szerzett élmények és tapasztalatok.

Erdélyben, ahol
sokszor állított ki, 1930-ban volt a Barabás Miklós Céh bemutatkozó kiállítása.
Az Ellenzék című kolozsvári lap tartalmas beszámolójában így írt Jándi
„bemutatkozásáról”:

„Ritkán láttam
festőt, aki olyan féktelen temperamentumot árulna el, mint ő. Vérségének,
szinte érzéki vágyainak ereje árad nagy kompozíciójából, amelynek ezt a címet
adta: „Ego sum”. Szerepel ezen a rubint tűzű vásznon maga Jándi is kobaltkék
kabátban, sőt vad arccal, mint egy arab.

Ezidőtájt fordult
az érdeklődése a szociális kérdések felé. Meg is szólalt ilyen ügyekben, mint
például 1932 májusában a Múlt és Jővőben a zsidó művészek nyaralása akciója
érdekében:

„… a szükséget
szenvedő zsidó képzőművészek nevében intézem soraimat a Múlt és Jövő
messzehangzó fórumán keresztül a tehetősebb vidéki zsidó társadalomhoz. Velünk,
zsidó művészekkel a hivatalos zsidó körök nem törődnek. teljesen magunkra
vagyunk hagyatva. […] A vidéki, de főként a Balaton, a Duna mentén lakó
tehetős, jómódú zsidósághoz fordulunk a Műlt és Jövőn keresztűl. Hívjanak meg a
nyári három hónapra zsidó művészeket házaikba, hogy legalább a nyári hónapokat
töltsék el kellemesen és produktív munkával.”

1934-ben egy, az
Ernst Múzeumban rendezett kiállításon bemutatott aktképe körüli nézeteltérésről
számolt be a sajtó. A kiakasztott képet a múzeum művészeti igazgatója, Lázár
Béla többször levette a falról, ököllel rácsapott és arról. mint értéktelen
festményről nyilatkozott.

Több gyűjteményes
kiállítása is volt, így 1937-ben a Tamás Galériában. Itt bemutatott képei
bizonyos értelemben nagybányai korszakának összegzését adták. Az Újság így
értékelte művészetét:

„Jándi Dávid
Nagybánya egét, hegyeit, utcáit, házait hozta el közibénk. Immár negyven évnél
is nagyobb ideje, hogy Nagybánya elragadó természete bevonult a magyar
művészetbe. Hányszor láttuk legnagyobb festőink ábrázolásában a jól ismert,
soha meg nem unható, a megannyiszor újnak ható nagybányai motívumokat! Jándi
Dávid a maga személyes módján nézi és bizonyos mértékben új színben mutatja be
őket.”

1941 decemberétől
Dési-Huber kezdeményezésére vita indult a Népszava hasábjain a munkásosztály és
a képzőművészet kapcsolatáról. A vitában Jándi is részt vett egy cikkével.
Ebben írt a festőművész feladatáról:

„Végeredményben
minden igazi művész tartozik azzal, hogy alkotásán keresztül az életadó igazság
megismerésére nevelje az emberiséget.”

1942-től részt
vett az OMIKE Művészakció tárlatain is, ahol a nagybányai tájak ábrázolása
mellett elsősorban olyan ószövetségi témájú műveket mutatott be, amelyek
művészetében korábban is megjelentek.

1944-ben
Nagybányáról deportálták, a deportáló vonatból történő szökése közben lelőtték,
mások szerint még a deportálás előtt megölték Nagybányán.

1947-ben és
1966-ban emlékkiállításon mutatták be a képeit.

Képek:

Portré, 1924. // in: 
Önarckép, 1922.
Boda Gallery of Art
Eggo sum, 1930.
budapestaukcio.hu
Nagybányai
részlet, BTM Kiscelli Múzeum
Mene tekel
ufarszin, 1929. S. Nagy Katalin: Emlékkavicsok

---

[qbg-related-posts post-type="post"]

---