Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (81. rész) – Galsay Ervin

1939-ben, az első
két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési
Egyesület) – a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a
fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára
létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március
19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott
lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül.

Volt egy operaénekes, aki pályáját a Goldmark-terem kis színpadán kezdte. Ő Galsay Ervin volt. Így vallott erről az Új Élet -ben, az OMIKE Művészakciónak szentelt 1972-es összeállításban:

„Első fellépésem az OMIKÉ-ben 1942. október 19-én volt a Rigoletto Ceprano gróf szerepében. Akkor még 19 éves kezdő voltam, dr. László Gézánál végeztem énektanulmányaimat. Jelentkeztem dr. Ribáry Gézánál, aki Komor Vilmossal meghallgattatott és így kaptam meg életem első szerepét – Mert akkor vallásom miatt más színpadra nem is gondolhattam. Egész életemben hálával gondolok Komor Vilmosra, aki a próbán félrehívott és figyelmeztetett: vigyázzak a tiszta szövegkiejtésemre, mert az, aki ötpengős helyen hátul ül, az is kell, hogy megértse a színész szavait. […] De hálával gondolok Ernster Dezsőre is. 1943-ban az Aidában reám osztották a király szerepét. A főpapot Ernster Dezső alakította. Az egyik próbán Ernster észrevette, hogy elkeseredetten nézek magam elé. Megkérdezte, hol szorít a cipő? Én megmondtam, félek a fellépéstől, hiszen utánam közvetlenül Ernster lép a színpadra és a ki a főpap áriáját tőle hallja, az már nem is fog az előtte éneklő kezdő énekesre emlékezni. Ernster megveregette a vállamat és így szólt: ’Majd lesz valahogy, nem kell félni.’”

Galsay (helyenként Galsai) Ervin Budapesten született 1923-ban.

Első színpadi fellépése a Goldmark-teremben, 1942-ben valójában egy kis szerep volt a Bajazzok ban, és ezt követte az interjúban szereplő Rigoletto előadása, majd egy újabb kis szerep a Pillangó
kisasszony ban. A továbbiakban 1942 és 1944 között énekelt a Hoffmann meséi ben, a Traviata ban, A windsori víg nők ben, a Figaró lakodalmá ban, a Sába királynőjé ben, a Faust ban.

Galsaynak a háborút követő első
ideire így emlékezett Katona Ferenc 1977 novemberében, az Új Élet-ben:

„A nagy és kényszerű kalandban,
a munkaszolgálatban a szerencse és az énekelni tudás segítette. A háború után
előimádkozó volt a Csáky utcában, karénekes a Dohány utcai templomban.”

Neve újólag 1946 májusában tűnt
fel először a Magyar Nemzet
hangverseny-beszámolójában: „Galsay Ervin melegen zengő hangon tolmácsolta az
Anyegin-részleteket, az Igor-áriában pedig tömör orgánuma, ízléses kifejezése
és muzikalitása reményt jelent arra, hogy opera színpadunk e műfajban
gazdagodik”.

Tagja volt a fiatal énekesek
által létrehozott Budapesti Kamaraopera társulatának. 1946 szeptemberében Tóth
Aladár szerződtette az Operaházhoz, ezzel párhuzamosan 1948-ig a Zeneakadémia
kistermében működő Vígopera társulatában is énekelt.

1947-ben a Színház megfogalmazása szerint a „megifjodott Sevillai borbély”
operai előadásában egyik kedvenc szerepét, Doktor Bartolot énekelte. Ez a
szerep annyira hozzánőt, hogy évekkel később, 1959-ben az ezredik operaházi
fellépésének ünneplésekor, egyben e szerep százhuszonötödik megformálását is
ünnepelte.

Feleségül vette Benedikt Klára
zongoraművésznőt, aki szintén résztvevője volt az OMIKE Művészakciónak.

Híres volt memóriájáról és
arról, hogy egy-egy szerepet órák alatt tanult meg. Ez képessé tette virtuóz „beugrások”-ra.
Ezen kívül rendelkezett énekesi virtuozitással is, csodálatosan énekelte
Bartolo hadaróáriáját, vagy a Don Pasquale nehéz kettősét. Volt még egy „szerepe”:
ő volt az Operaház élő statisztikusa, számítógépe. Feljegyzéseiben ott őrzött
mindent művésztársai fellépéseiről.

1992 márciusában, az Operaélet- ben így emlékezett utolsó éveiről Várnai Péter:

„… a hetvenes évek elején az alattomos diabetes döntő támadásra indult szervezete ellen, meggyengítve látását, megmérgezve egy sebet a bal lábán (végül amputálni kellett), akkor is a zenének, a zenében élt. Hosszú, hónapokig tartó agóniája alatt egyfajta zenei révületben élt. Szobájában a magnótekercsek, a lemezek szinte állandóan szóltak. […] 1976. december 15-én váltotta meg a halál szenvedéseitől. Mindössze 53 éves volt.

Képek:

1.) Operaélet, 1992
2.) Szivárvány, 1946. október 19
3.) Bartolo a Sevillai borbélyban. Várkonyi fotó, Magyar állami Operaház Emlékgyűjteménye
4.) Fortepan 1964, 173865, Adományozó: Kotnyek Antal

---

[qbg-related-posts post-type="post"]

---