Kardos Péter: Semmit nem szerettem volna a véletlenre bízni
Ötven évvel ezelőtt került a zuglói templomkörzetbe az akkor 35 éves Kardos Péter rabbi, akivel e fél évszázados jubileum alkalmából készítettünk ünnepi nagyinterjút. Beszélgetésünk során szóba kerültek a rabbihivatás kulisszatitkai, az államfőkkel való találkozások élményei, érintettük, hogy miért nincsen zsidó pápa, végül kiderül az is: milyen egy közel 86 éves főrabbi istenképe?
– Amikor 1972 elején a zuglói templomkörzetbe került rabbinak, melyik volt az a hetiszakasz, amelyről a legelső dróséját mondta a péntek esti szombatfogadáson?
– A Ki Sziszó (szefárd kiejtéssel: Ki Tiszá) hetiszakaszában kerültem oda.
– Emlékszik-e arra, hogy azon a pénteken hányan lehettek a Thököly úti zsinagógában?
– Körülbelül húsz férfi lehetett ott. Én akkor 35 éves voltam, a többiek pedig hozzám képest csupa 60-70 éves „vénemberek” voltak. Pártállami időket éltünk, következésképpen a fiatalabbak vagy nem mertek eljönni a zsinagógába, vagy nem engedte meg a munkahelyi beosztásuk, hogy szombaton ne dolgozzanak. Ennélfogva a következő pár évben a különböző megbetegedések vagy halálesetek miatt sajnos jelentősen visszaesett a minjen létszáma. Az 1970-es évek elején itt nemcsak fiatalok, de gyerekek sem voltak. Előfordult, hogy a Szimchász Tajró (szefárd kiejtéssel: Szimhát Tóra) ünnepén a zsinagógában az egyetlen gyerek az én kislányom volt, aki akkoriban lehetett három-négy éves.
A rabbidiploma átvétele
– Mindebből egy fájdalmas kérdés következik: tehát azok közül, akik 1972-ben az első dróséját hallhatták, önön kívül ma már senki sem él?
– De igen. A feleségem, akivel több mint 55 éve házasok vagyunk. A többiek, akik akkor ott voltak, már valóban nincsenek életben.
– Egy rabbi az új közösségében mennyire szorong az első hetiszakasz-magyarázattól, amiről nagyon jól tudja, hogy voltaképpen az a bemutatkozó beszéde az új kile előtt?
– Először a dolog technikai részéről hadd mondjak pár szót, azaz hogyan készült az első beszéd? Akkoriban minden egyes temetői, esküvői és zsinagógai beszédet előre megírtam és felolvastam. Tehát a Thököly úton az első drósémat is papírról olvastam.
A zuglói zsinagógában az 1970-es évek első felében Bihari Andor főkántorral
– Azóta is így csinálja?
– Nem, csak az első három évben volt így. Azóta vagy csak rövidke vázlatokat írok le, vagy pedig fejből beszélek. Kezdetben az önbizalmamat akartam az előre megírt szövegekkel erősíteni, továbbá nem akartam a véletlenre bízni, hogy milyen szavakat használok.
– A megírt drósék szövegét megőrizte?
– Jobbára igen, sőt, egy részüket ki is adtam a Síp utcai kevert című kötetemben.
– Az elmúlt ötven évben volt-e olyan dróse, amelynek elmondása elmaradt a zuglói zsinagógában?
– Hadd oszlassak el egy félreértést: azelőtt nem minden pénteken beszélt a rabbi. Én is csak úgy tíz éve vezettem be a zsinagógában, hogy minden pénteken drósét mondok. Egy-egy előadás vagy beszéd után nem is az a legnagyobb elismerés, amikor Skajach!-ot kiáltanak, hanem az, ha valaki utána odajön hozzám, s azt mondja: a rabbi úr ugyanazt mondta, amit én is gondolok. Ez a legnagyobb elismerés számomra.
– Össze tudja számolni, hogy az elmúlt ötven évben az ön rabbisága alatt hány világi elnöke volt a zuglói templomkörzetnek?
– Az eltelt fél évszázadhoz képest nem olyan nagyon sok. Amikor 1972-ben odakerültem, az elnök Éber Jenő volt, akinek a felesége a divatszakmában szerzett nevet, hiszen a belvárosi Rotschild szalonban dolgozott. Éber Jenő után következett Lazarovits Ernő, aki itt dolgozott a hitközségen, a külügyi osztályt vezette. Őt követte Orbán Ferenc, aki a neológ irányzatból átállt ortodox vonalra, s kivándorolt a lányaihoz Brooklynba. Ezután Zinner Iván lett az elnök, aki elhalálozott, s a helyére Gerő Péter került. Ő több cikluson át látta el az elnöki teendőket, majd pár éve a közösség Róna Ivánt, a Mazsihisz turisztikai igazgatóját választotta meg elnöknek. Jelenleg is Róna Iván a zuglói körzet elnöke.
A rabbi balján Lazarovits Ernő volt hitközségi elnök, jobbján a fia, Kardos László
– Az elmúlt fél évszázadban mikor volt a leglátogatottabb a zuglói zsinagóga?
– Húsz-huszonöt éve voltam a legbüszkébb, mert akkoriban Budapesten a miénk volt a harmadik leglátogatottabb zsinagóga. Dohány utca, Hegedűs Gyula utca, Zugló, ez volt a sorrend. Addigra alakult ki ugyanis az a helyzet, hogy többgenerációs zsinagóga lettünk: azaz együtt jártak a szombatfogadásokra a nagyszülők, a szülők és a gyerekek.
Egyetértek a jelenleg Amerikában élő Orbán Ferenccel, aki a zsinagógában hancúrozó gyerekek nevetése és visítozása hallatán mindig ezt mondta: egy istentiszteleten a gyerekhancúrozás zsivaja a legszebb kísérőzene. Akkoriban nagyszerű közösségi élet folyt, s habár még nem volt elterjedt a Facebook, mindenki tudott a másikról, hiszen volt alkalmunk személyesen találkozni és beszélgetni egymással.
Igaz, beszélgetés most is van, szoktam is mondani, hogy ha bejönne hozzánk egy katolikus, nem tudná megmondani, hogy ezek a zsidók itt beszélgetés közben imádkoznak, vagy imádkozás közben beszélgetnek?! De ha már a gyerekek szóba kerültek, hadd hívjam fel a figyelmet egy furcsa jelenségre: az a tapasztalatom, s ez nemcsak Zuglóra igaz, hogy a gyerekek zöme csak a bár micvóig vagy a bát micváig érzi kötelességének a zsinagógába járást. Addig még jönnek, tanulnak, készülnek a nagy eseményre, s ha megtörtént, onnantól kezdve mintha elvágták volna a köteléket. De ha vissza is térnek, akkor jó esetben legközelebb talán csak az esküvőjükön látom őket újra.
A rabbi és családja
– Milyen jó, hogy az esküvőt említi, éppen erre vonatkozik a következő kérdésem. Mint tudjuk, a rabbi egyik feladata a sok közül az, hogy összeboronáljon lányokat és fiúkat a közösségében. Ez ma is igaz?
– A rabbiknak ez a fajta feladata ma már jószerével csak múlt időben értelmezhető, mert az internet korában a fiatalok a zsinagógai „házasságközvetítés” nélkül is egymásra találnak. Megjegyzem, annak idején Scheiber Sándor volt a legeredményesebb „házasságközvetítő”.
– Az ön esetében volt erre példa?
– Volt.
– És hány párt hozott össze?
– Az ötven év alatt, ha jól emlékszem, csak kettőt. Én ugyanis nem voltam a „házasságközvetítés” híve, mert túlságosan rizikósnak éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy ha végül nem jól sül el a dolog, akkor ne engem hibáztassanak. A horoszkópom szerint a Bika jegyében születtem, tehát olyan a személyiségem, hogy esetleges „házasságközvetítés” esetén nekem jobban kellene ismernem azokat, akiket összehozok, mint a saját gyerekeimet. Ez pedig nem megy.
– Ezt a horoszkóp dolgot nem értem. Ön hisz az asztrológiában?
– Nem. Én a személyi tulajdonságok csoportosíthatóságában hiszek. Egy kísérlet során bizonyos személyes tulajdonságok és jellemvonások alapján összeválogattak és csoportosítottak különböző embereket, majd megnézték, hogy mikor születtek. Kiderült, hogy a hasonló személyiségű emberek többsége ugyanazon csillagjegy alá tartozik. Ennyi az egész.
– A most következő kérdésre nem muszáj felelnie, ha nem akar, de feltétlenül meg szeretném kérdezni, hogy az elmúlt ötven év alatt megfordult-e a fejében, hogy elhagyja a zuglói körzetet?
– Nemcsak megfordult a fejemben, de el is mentem. Majd’ két évig Göteborgban dolgoztam.
– De Svédországba nem amiatt ment el, mert a zuglói körzetből lett elege, ráadásul mielőtt elment, eleve tudta, hogy ide fog visszatérni. Én inkább arra gondoltam az előző kérdésemben, hogy volt-e olyan pillanat, amikor azt mondta saját magában, hogy vége, elegem van, máshol akarok rabbi lenni.
– Értem. Azt kell mondjam, hogy volt ilyen. Talán kétszer vagy háromszor. A hitközség vezetése részéről opció volt a Dohány utcai zsinagóga is.
– S miért maradt mégis?
– Győzött bennem a megszokás. Nem bírom elviselni a változásokat. Ez a tulajdonság is jellemző a Bika jegyében született emberekre. Semmit nem szerettem volna a véletlenre bízni.
Faültetés Jeruzsálemben
– Márpedig a zuglói zsinagóga pár évvel ezelőtti leégése nem akármilyen változást jelentett az életében. Hogyan élte ezt meg?
– A templom elveszítése nálam nemcsak lelki, hanem fizikai tünetekben is jelentkezett. Ugyanis nem sokkal azután, hogy tudomást szereztem a zsinagóga elpusztulásáról, mentő vitt be akkut rohammal a kórházba, ahol meg is műtöttek. Kiderült, hogy a rohamot perforált vakbél okozta, amit mások fiatalkorukban szenvednek meg, az én esetemben azonban, legalábbis az orvosok ezt mondták, a lelki megrázkódtatás állhatott a háttérben. Mással nemigen lehetett magyarázni, hogy az én koromban miért kell egy embert perforált vakbél miatt megműteni.
Az Új Élet szerkesztőségében munka közben
– Számos államfővel, miniszterelnökkel találkozott személyesen, legutóbb éppen Emmanuel Macron francia elnökkel. Ki tette önre a legmélyebb benyomást?
– Ezen gondolkodnom sem kell: II. János Pál pápa volt az. Igaz, mivel beszélek lengyelül, vele az anyanyelvén, tehát közvetlenebbül tudtam beszélgetni, de nemcsak emiatt éreztem közel magamhoz. Mély rokonszenvet ébresztett bennem az izraeli látogatása, a zsidóknak okozott szenvedések miatti bocsánatkérése. Olyannyira lenyűgözött a humanizmusa, hogy a vele való találkozás után jutott eszembe életemben először, hogy milyen kár, hogy nekünk nincs pápánk! Igaz, nálunk egy zsidó pápának annyi esélye sem volna, mint sündisznónak a hatsávos autópályán.
– De hiszen az első pápák mind zsidók voltak!
– De nem a zsidóknál…
– A Macron elnökkel való találkozás milyen volt?
– Eléggé hirtelen jött a dolog. Nem véletlenül kérdezték meg tőlem a kedves hittestvérek a Thököly úton, hogy nocsak, nocsak, vajon ki nem ért rá a főrabbik közül, hogy pont engem küldtek oda?
Emmanuel Macron francia elnökkel a Kozma utcai temetőben
– Ez olyan jó poén, hogy itt akár be is fejezhetnénk… De azért szükség volna egy jó lezáró kérdésre, csak az a baj, hogy csupa közhelyes dolog jut eszembe. Azt mégsem kérdezhetem meg, hogy mi volt az elmúlt ötven év legszebb pillanata a zuglói zsinagógában…
– Akkor kérdezze meg, hogy hiszek-e Istenben. Ez nem egy közhelyes kérdés egy rabbinak, ugye?
– Nem is rossz ötlet. De mivel tudom, hogy istenhívő, inkább úgy kérdezném: voltak-e olyan pillanatok, amikor a világban tapasztalható szörnyűségek miatt elbizonytalanodott a hitében?
– A hitben soha nem bizonytalanodtam el. Volt egy jónevű professzorom a rabbiképzőben, Benoschofsky Imre, aki a zsidó történelmen keresztül levezette nekünk, hogy milyennek is kell elképzelnünk az Örökkévaló és az ember kapcsolatát. Amiből az derült ki, hogy ez nem afféle adok-kapok viszony. Benoschofsky Imre azt tanította, hogy évtizedek, évszázadok telhetnek el, mire úgymond helyreáll a világ rendje. Mondott is egy példát: ha nincs Auschwitz , akkor most nincs Izrael országa, hiszen a Zsidó Államot a világ lelkiismerete hozta létre.
Olyan nincs, hogy Istenem, intézd el, hogy nyerjek a lottón, cserébe adok százmilliót a zsinagógámnak. Az Isten és az ember, vagy az Isten és a történelem kapcsolata nem így működik.
Ez a viszony nem rövid távú, nem közvetlenül egyértelmű, hanem hosszú távú, évszázadokban mérhető, és csak áttételesen érthető meg. Ráadásul mostanra az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy nincs egységes istenkép. Mindenkinek saját istenképe van.
– Az öné milyen?
– Az én istenképem kulcsa a szabad akarat. Úgy értem, az embernek igenis van szabad akarata, de azt Isten előre tudja. Tudja, hogy mi lesz az, amit az ember a szabad akaratából megtehet és megtesz. Az istenképemet meghatározza még egy dolog, ez pedig az, ami az apámmal történt. A legjobban őt szerettem a családból, de elveszítettem gyerekkoromban, mert 1944-ben megölték. Az ő elvesztését a mai napig nem tudtam feldolgozni. De amikor tizenhat évvel ezelőtt megszületett az unokám, a világrajövetelét úgy könyveltem el magamban: őt az Istentől az apám helyett kaptam.
Kardos Péter 1973-tól dolgozik az Új Élet szerkesztőségében, majd a lapnak 1991-ben lett a főszerkesztője. Remek szellemi és fizikai kondícióban van, így ma is rendszeresen bejár munkahelyére, a Mazsihisz Síp utcai székházának első emeletén található szerkesztőségbe. Ami pedig a lap olvasottságát illeti: a 2021-es adatok szerint az Új Élet a 10 leglátogatottabb tartalom közül a 4. helyen áll a Mazsihisz.hu portálon. Ehhez is gratulálunk!
(Archív képek forrása: Új Élet)
