Lág báomer: Örömtűz Tel-Avivból
„Ezt a fényt a Szent, áldott legyen, megmutatta az Első Embernek, és ő a fényben látta a világot, az egyik végétől a másik végéig.” (Zohár, a Ragyogás könyve) – Lág báomerkor aliáztam. Örömtüzekben mérem az időt. Hetedik év – Silló Sándor írása és képei.
A Fény, a Ragyogás. Máglyányi emlék. Tűz körül ülő törzsnek látom magunkat. Nézzük a lángokat, összekapaszkodunk, megpróbálunk a szellem fényéből lopni egy kis sugarat a mindennapokhoz. Reményt a jövő felé botorkáláshoz.
A háború, a járványok, a krízis, a kilyukadt ég, a szennyezés, a pusztulás ellenére a pislákoló kis lángocskát nézzük, lopnánk belőle egy kis vigaszt a visszarettentő sötét ellen, ami a újra és újra ránk borul. Ülünk a monitorjaink hűvös fényében és nem értünk semmit. Rémülten kapaszkodunk bármibe, ami az Igazság fényének hirdeti magát. Bárkibe, aki karámot kreál, ahol az ólmeleg tudatlanságban rémülten összebújhatunk a többi rettegővel és fennszóval bégethetjük a meggyőződést, amit az akol kiosztott ránk.
Ez az félelem a legsötétebb rabszolgaság.
A fogyasztás rózsaszín plüss-pórázán vezetnek minket, ahová csak akarnak. Szerezz! És aztán védd meg! Soha nem volt még ilyen könnyű elbánni velünk.
Háborúba rángatni minket, gyűlöletbe, széthúzásba. Félmondatokon ölre megyünk, védjük a kis parazsunkat, a ránk boruló éjszakában. Valaki el akarja venni, a hazánkra, a hitünkre, az az életünkre tör. Elég egy vezényszó…
A hatalom felettünk – nem, nem az Égi Hatalomról beszélek – besöpör mindent. Szavazatok vagyunk, százalék, adat, 0 és 1, bekábelezve, bekamerázva, monitorozva, agymosó propagandával ide-oda pofozható képlékeny nyersanyag, amiből és amivel azt csinálhat bárki, amit akar.
És meg is teszi. Kifosztja a reábízottakat, határokat, törvényeket, megállapodásokat vesz semmibe, életeket olt ki, fájdalmat, szenvedést generál, hogy fölöttünk maradjon. Hogy mindent a nevünkben, a felhatalmazásunkkal követhessen el. A megcsúfolt démosz vagyunk, akikből új krácia épült, éppen olyan, mint a történelem során bármikor. Persze puhább és komfortosabb.
Egyre kényelmesebb fotelból egyre nagyobb tévén nézzük, a pusztulást, de az ettől az nem tűnik el. A sötét ösztön-éjszaka ott maradt a háttérben – hiába a csillogó technológia díszlete – és az első parancsra megmozdul, városokat töröl el a földről, milliók életét dúlja fel, és nincs hova félrenézni.
Csak boldogok szeretnénk lenni!
Egy percre, egy órára, egy napra, ebben a szűkre szabott életben. Nézzük a tüzet mosolyogva. Ez ünnep. Maradt nekünk egy kis összekapaszkodás, dalok, tánc, lángok.
Együtt. Ez az első ember óta a miénk.
A háborúk végén, őrtüzek sora, máglyafutár vitte a hírt; béke van. Ez az újra és újra fellobbanó illúzió kiragad a sötét realitásból, jó egy pillanatra megállni a fényében.
