Libacomb és az Engesztelés Napja
Kácsor Zsolt tárcasorozatának első részét olvashatják.
libacomb.jpg
Fotó: Fűszer és Lélek (Forrás: nlcafe.hu)
Istenem, de rossz lehet most jó zsidónak lenni, gondolja Schwartz néni, miközben ahhoz a jó zsidó fiához igyekszik, aki a zsinagógában az éhségtől és szomjúságtól szédelegve várja, hogy leteljen a magára vállalt huszonöt órás böjt, mert ezekben a pillanatokban éppen Jom Kippur után vagyunk, és Schwartz néni nagyon jól tudja, hogy ezek a pillanatok mit jelentenek, pláne egy jó zsidónak, aki ráadásul az ő fia, s aki ráadásul újabban vegetáriánus lett, ezért eléggé nehéz rá főzni, úgyhogy az idei böjt előtt már nem is evett húst, amivel még nagyobb szenvedést mért saját magára, Istenem, de furcsák lesznek a gyerekek, ha megnőnek, gondolja Schwartz néni, bezzeg húsz éve az ő kisfia csak úgy tömte magába a sült csirkecombot Jom Kippur előtt, méghozzá dupla adag krumplipürével, uborkasalátával, kiadós húsleves után, a végén még egy tálca süti is elfogyott, igaz, akkor még csak nem böjtölt utána, s tessék, eltelt húsz év, most már csont és bőr az ő kisfia, aki nemhogy húst nem eszik, de szinte semmit, pedig milyen jó lett volna, ha a mostani böjt előtt az ő kisfia teleeszi magát öklömnyi darab maceszgombócokkal és főtt zöldségekkel gazdagon megrakott húslevessel, utána meg sült csirkét evett volna, mint régen, igaz, a hagyomány szerint ilyenkor kóser libacombot kellene enni hagymás tört krumplival, legalábbis Jom Kippur előtt mindig azt ette Schwartz néni nagyapja is, akit Schwartz néni az ismert okok miatt személyesen sajnos nem ismerhetett meg, de a családi elbeszélések alapján tudja róla, hogy a nagypapa kizárólag kóser vágásból származó libacombbal készült föl az Engesztelés Napján tartott böjtre, ami sokba került, az igaz, de az ünnepnek meg kellett adni a módját, s milyen sok erőt adott az a sok hús, nagypapa huszonöt órán át derekasan kitartott a zsinagógában, habár a böjt végére úgy kiszáradt a szája, hogy a cserepes ajkairól száraz foltokban hámlott le a bőr, ám ha véget ért a böjt, akkor menetrendszerűen megérkezett a zsinagógába végre nagymama, mint egy felszabadító hadsereg, és belediktált egy stampedli almalikőrt a nagypapába, aztán a szájába dugott egy falatka barheszt, azzal csak kibírta hazáig, ahol nagypapa nekiült az előző estéről megmaradt húslevesnek, ami mindig sokkal finomabb volt felmelegítve, és ragyogó szemmel evett, elégedett volt, sőt, boldog, s még boldogabb lett volna, ha tudja, hogy száz évvel később a dédunokája is ott fog böjtölni a zsinagógában estétől estig, és még azt is elnézte volna a dédunokájának, hogy vegetáriánus, sőt, talán ettől is boldog lett volna, elvégre ha egy zsidó nem eszik húst, akkor a kóser étkezést illetően szinte nem is tud hibázni, Istenem, remélem, nem lett rosszul a kisfiam, gondolja Schwartz néni, miközben a zsinagógába igyekszik, mint egy egy felszabadító hadsereg, s habár nagyon szorong, azért nagyon büszke az ő kisfiára, s érzi belül, hogy nem történt semmi baj, eleve nem is történhetett, hiszen az Örökkévaló által most megbocsáttattak az előző évben elkövetett bűnök, s ha ez nem volna elég a boldogsághoz, a zsinagógába igyekvő Shwartz néni válltáskájában lapul egy kis üveg mézes almapálinka is, meg egy darabka kalács, ezt fogja először belediktálni a fiába, két korty pálinka, meg egy kis kalács, aztán a fia kezébe nyom egy lábos borsólevest, amit tegnap főzött neki, második fogásnak meg ott lesz a majonézes kukoricasaláta, az a kedvence, Istenem, Istenem, gondolja Shwartz néni, ha végre evett ez a gyerek, akkor milyen jó lesz neki jó zsidónak lenni.
