Ma hat éve, hogy meghalt Bächer Iván
Már hat év eltelt azóta, hogy nélkülözni vagyunk kénytelenek Bächer Iván cikkeit, könyveit, s mindazt, ami ő volt, a szótlan mosolyát, a ki-kirobbanó hazafias dühét, a humanizmusát, a történelemszemléletét, a világlátását – s persze a főztjét, amit szeretett kosztnak hívni. A pesti zsidó polgári élet nagy krónikása volt, akinek a halálával egész nemzedékek vesztek oda, azaz hullottak ki az emlékezetből.
Újlipócia „belső” írója, főállású hírlapírója volt, de még inkább az egész pesti zsidó kis- és középpolgárságé, amelyből származott, s amelynek életét oly szeretettel írta meg könyvekké terebélyesedő tárcáiban. Hosszú éveken át ő volt „a” tárcaíró a magyar sajtóban, s mivel sokan vagyunk még, akik nem felejtettük el, ő ma is a hírlapírás egyik etalonja.
Igaz, múlt századi ember volt, aki a mai online sajtóvilágban nemigen találná meg a helyét – persze, nem is akarná. Az ő helye nem a világhálón, hanem a zongora előtt volt, meg a konyhában, a kocsmapultnál és mindenekelőtt az íróasztalnál.
Miképpen az írásait, úgy az életét is sikerült „bächeresítenie”, hiszen hozott anyagból, azaz a családi emlékezetből dolgozott. Megírta a család zsidó ágát, megírta a család „tót” ágát, megírta a magyar falut, megírta a magyar fővárost, vagyis megírta saját magát, aztán: elment. Nem mondhatjuk, hogy szó nélkül távozott, hiszen lett volna még mondanivalója, hiszen 56 éves volt.
Szegényebb a magyar sajtó nélküle, de a polcról vegyük csak le az első Bächer-kötetet, amelyik a kezünkbe akad, s kezdjük olvasni. Az a csoda fog megtörténni, hogy Iván egyszerre csak előlép a sorok közül, szétnéz, s halkan megkérdezi: van itthon rozéfröccs?
Szóval készítsenek elő két pohár rozéfröccsöt, s emlékezzenek Bächer Ivánra. Ma hat éve, hogy meghalt, és még mindig sajog a seb, amit a távozása ejtett a szívünkön.
