Ma van a zsidókat mentő Salkaházi Sára mártírhalálának évfordulója
Bújtatott zsidók után kutató nyilas gyilkosok a ferencvárosi Bokréta utcai munkásnőotthonból 1944. december 27-én többeket elhurcoltak és a Dunába lőttek. Az áldozatok között volt a vészkorszakban több száz zsidó életet megmentő Salkaházi Sára apácanővér, író, újságíró, a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének vezetője és lapszerkesztője. A jeruzsálemi Jad Vasem intézet felvette a Világ Igazai közé, a katolikus egyház pedig boldoggá avatta.
Kassámn szüleetett Schalkház Sarolta Klotild néven 1899-ben. Családjáé volt Kassa belvárosában a Schalkház Szálloda. Apja korai halála után édesanya igazgatósági tagként dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított intézményben, így tartotta el három gyermekét. Sára a kassai Orsolya nővérek iskolájába járt, majd tanítónői oklevelet szerzett, és 1917-től egy évig tanított. Miután a trianoni döntést következtében Felvidék Csehszlovákiához került, megtagadta az állam által követelt hűségesküt, és elhagyta a tanári pályát. Ezt követően egy ideig a családi szállóban dolgozott, majd húga kalapüzletében, és közben kitanulta a könyvkötő szakmát.
1919-től rendszeresen jelentek meg cikkei Syphax álnéven az Esti Újság és más felvidéki lapok hasábjain, három éven át szerkesztette a Nép című lapot, a csehszlovákiai Országos Keresztényszocialista Párt újságját. Szülővárosa közéletében élénken részt vett, novelláiban frissen reagált az eseményekre, s elsajátította azt a szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatta. Ez idő alatt rövid ideig eljegyzett menyasszony volt, de felbontotta a szövetséget, arra hivatkozva, hogy úgy érzi, más feladat vár rá.
Első novelláskötete 1926-ban jelent meg Fekete furulya címmel, melyet a Nyugatban is méltattak. A kézirat innen letölthető.
A szociális érzékenység kora gyermekkorától megvolt benne, a munkásosztály iránti érdeklődés írásaiban is megjelent. 1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő, az ősi szerzetesi eszmét modern formában követő Szociális Testvérek Társaságával, amelyet Slachta Margit alapított 1923-ban Magyarországon. Miután elvégezte a társaság szociális és népjóléti tanfolyamát, felutazott a rend budapesti központjába. Ott harsány jelleme miatt eleinte fenntartásokkal fogadták. A képzést követően, miután visszatért Kassára, elengedte az újságírói „szabadságát”, és igyekezett mind jobb kapcsolatot kialakítani a helyi nővérekkel. 1930 pünkösdjén így letehette az első fogadalmát Szegváron. Jelmondatául egy szót választott, de beszédeset: Alleluja!
Fogadalma után két éven át vezette a szociális igényeket szenvedők felé forduló kassai Katolikus Karitász irodát. Innen Komáromba került, ahol hitoktatóként tevékenykedett, részt vett a szlovákiai Katholikus Nőszövetség megszervezésében, 1937-ig a mozgalom országos vezetője volt. Újságírói tudásával szerkesztette a Katolikus nő című folyóiratot, vezette a Lithurgia könyv- és papírkereskedést.
Számos teendője közt sokszor volt kimerült, amit hazai előjárói a hivatásban való bizonytalanságként értékeltek, és emiatt nem engedték 1934-ben, hogy megújíthassa ideiglenes fogadalmát. Később, a brazíliai magyar bencések révén szervezett missziós munkára jelentkezett, így Budapestre kellett költöznie, magyar állampolgár lett. Végül a II. világháború közbeszólt, és nem tudott Brazíliába utazni a missziós munkára. A budapesti anyaházban dolgozott tovább szorgosan. 1940-ben itt tehette le örökfogadalmát is, mellyel jelmondatát is kiegészítette: „Alleluja! Ecce ego, mitte me! (Íme, itt vagyok, engem küldj!)”.
A következő évtől a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és a mozgalom lapjának szerkesztője volt, emellett több új otthont is alapított. Áldozatos munkájához köthető az első magyar Munkásnő Főiskola építése is. Nevét 1942-ben Salkaházira magyarosította, kifejezve a náci eszmékkel szembeni ellenérzéseit, a zsidókérdést is vallási szempontból közelítette meg.
Egyre jobban égett benne a vágy, hogy felajánlhassa életét „azon esetre, ha egyházüldözés, a társaság és a testvérek üldöztetése következne be”. Az engedélyt megkapta, és életét 1943 őszén – teljes titoktartással – felajánlotta a budapesti anyaházban.
A szociális testvérek a vészkorszakban hamis papírokkal felszerelt menekülteket bújtattak házaikban, így a Bokréta utcai munkásnőotthonban is maga Salkaházi Sára száznál több embert mentett meg ebben az időben. A nyilasok 1944. december 27-én átkutatták a házat, négy „gyanús személyt” és egy hitoktatót vettek őrizetbe. Salkaházi csak ekkor érkezett, s bár elkerülhette volna a letartóztatást, az otthon vezetőjeként vállalta sorsát. Még aznap este mindannyiukat a jeges Dunába lőtték a Szabadság híd lábánál.
Az emlékezet szerint a meztelenre vetkőztetett nővér az utolsó percben gyilkosai felé fordulva letérdelt, és égre emelt tekintettel keresztet vetett magára – így tett tanúságot töretlen hitéről.
A jeruzsálemi Jad Vasem intézet 1972-ben felvette a Világ Igazai közé, idehaza 1996-ban posztumusz Bátorság érdemjelet adományoztak neki hősies, embermentő munkájáért. Boldoggá avatási eljárását a Szociális Testvérek Társasága 1996 végén kezdeményezte, lefolytatását a Szentszék 1997 januárjában engedélyezte.
Boldoggá avatási szertartása Budapesten. Fotó: Földi Imre/MTI
Boldoggá avatási dekrétumát 2006. április 28-án írta alá XVI. Benedek pápa. Az ünnepélyes szentmisét 2006. szeptember 17-én tartották a budapesti Szent István-bazilika előtti téren, melyet Erdő Péter bíboros celebrált.
Forrás: MTI, Vasárnap.hu
