Magyar-izraeli párhuzamok
Molnár Gusztáv / Forrás: hvg.hu
Vannak bizonyos párhuzamok a mai Magyarország és Izrael között is (domináns, de kiúttalan jobboldal, esélytelen, széteső baloldal, egy újfajta, a hagyományos bal–jobb-ból kiábrándultak számára alternatívát kínáló centrum megjelenése – Izraelben –, vagy legalábbis lehetősége – Magyarországon –), de ezek nem annyira fontosak.
Sokkal, de sokkal fontosabbak és érdekesebbek a száz év előtti Magyarország és a mai Izrael közötti hasonlóságok. Magyarország is (a Monarchiában) és Izrael is közel ötven évvel azután jutott kritikus helyzetbe, hogy (1867-ben, illetve 1967-ben) közvetlen ellenőrzése alá került a teljes, történelminek tudott és érzett országa, illetve annak területe.
A kritikus helyzet abban áll(t), hogy ezalatt a 47 év alatt egyrészt nyomasztóvá vált mindkét ország diplomáciai elszigeteltsége és nemzetközi megítélése a nemzeti hegemónia politikája miatt, ami a kisebbség(ek) jogfosztottságában jutott kifejeződésre, másrészt ekkoriban jutott el mind a magyar, mind pedig a zsidó uralkodó nemzet oda, hogy demográfiai értelemben egyértelműen többségi helyzetbe került saját kisebbségeivel (kisebbségével) szemben (Magyarország Horvátország nélkül, Izrael pedig Ciszjordániával együtt, de a Gázai övezet nélkül). Ezzel megnyílt előttük annak a perspektívája, hogy uralmi helyzetüket demokratikus, vagy legalábbis demokratikusabb körülmények között is fenntarthassák. (A Horvát- és Szlavónország nélkül számított magyarországi helyzet külön érdekessége, hogy az 1910-ben a lakosság 55 százalékát kitevő tízmilliós magyar anyanyelvű népesség közel tíz százaléka, vagyis az összlakosság 5 százaléka zsidó volt, ami azt jelenti, hogy a magyar-zsidó szimbiózis nélkül a magyarok még a Monarchia idején megtartott utolsó népszámláláskor sem lehettek volna többségben.)
Arra a tényre, hogy a többségi helyzet demokratikus körülmények között is biztosíthatja a nemzeti dominanciát, illetve (a nemzeti kisebbségek szemszögéből tekintve a dolgot) nem képes feloldani a permanens nemzeti alávetettséget, először Bíró Béla figyelmeztetett a Limes-kör 1986. augusztus 30-i illyefalvi vitáján. Miközben a kör tagjainak többsége – velem az élen – meg volt győződve arról, hogy a román kommunista – immár egyértelműen etnokratikussá is váló – totalitarizmus várható bukása utáni liberális demokrácia garantálni fogja a kisebbségek kulturális autonómiáját stb., Bíró Béla a következő – akkor valamennyiünket meghökkentő – okfejtéssel állt elő: „A liberális vagy pluralista demokrácia többségi demokrácia. Mint ilyen, természeténél fogva, alapvetően és szükségszerűen képtelen a nemzetiségi konfliktusok demokratikus kezelésére, amit eléggé jól példáz a baszkok helyzete. Ha ez a kérdés felmerül, a liberalizmus és pluralizmus rögtön antidemokratikussá válik. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a többségi demokrácia eleve önellentmondás. Éppen ezért én nem látom annak a garanciáját, hogy a pluralizmus a mi ügyünket megoldja.”
Amikor pedig azt látta, hogy egyszerűen nem értjük, mit is akar mondani, még hozzátette a következőket: „…a mi kelet-európai helyzetünkben, ahol egymással erősen szembenálló nemzeti érdekekről van szó, a demokratizáció, a többségi demokrácia mint eszköz elvileg nem elégséges ahhoz, hogy ezek a konfliktusok megoldódjanak. Képzelj[etek] el egy olyan Kolozsvárt, amely autonóm közületként, de a többségi demokrácia elve alapján működik.
– Fábián Ernő: Miért ne lehetne ezt elképzelni?
– Bíró Béla: A többségi demokrácia elve alapján tökéletesen folytatható az, ami van.” (Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai. 1985-1989. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004. 200-202.)
Bíró Bélának ezek a látnoki szavai később sokszor eszembe jutottak, de igazi értelmüket csak akkor fogtam fel, amikor pár évvel ezelőtt elolvastam Vladimir Jabotinsky Binacionális Palesztina című, 1930-ban keletkezett írását. Ebben az ún. revizionista cionizmus megalapítója felidézi az oroszországi cionisták 1906. decemberi kongresszusát, amelyet a finn fővárosban tartottak. Az ott elfogadott Helsingforsi program kimondottan csak Oroszországgal foglalkozott, de valójában az volt az álláspontjuk, hogy a világ valamennyi országát binacionális, pontosabban multinacionális alapokon kellene újjászervezni.
Mindenekelőtt Magyarország lebegett a szemünk előtt – írta Jabotinsky – a maga öt, továbbá Ausztria a maga kilenc és Szent Oroszország a maga 104 nemzetiségével. Leszögeztük, hogy valamennyi ilyen birodalomban, legyen az nagy vagy kicsi, a szóban forgó nemzetiségeket a többiekkel teljesen egyenrangú ’államnemzet’-eknek kell tekinteni, belső autonómiájuk garantálásával. A multinacionális egyenrangúság elvének az államon belüli valamennyi faj esetében a lehető legszigorúbban érvényesülnie kell, attól függetlenül, hogy a lakosság kilencven százalékát teszi ki vagy csak néhány százalékot.
A helsingforsi utópia természetesen sohasem valósult meg, sem Oroszországban, sem máshol. De én bízom benne, hogy az első ország, ahol teljes mértékben meg fog valósulni, a mi saját Palesztinánk lesz – azaz, amikor majd mi zsidók leszünk az urai. De attól tartok, ez vajmi kevéssé fogja megbékíteni az arabokat, akik egyáltalán nem akarják, hogy mi zsidók valaha is Palesztina uraivá váljunk; ők ugyanis nyilvánvalóan azt gondolják, hogy a legfőbb „nemzeti” tény bármely országgal kapcsolatban nem a jogokkal, hanem a számokkal függ össze: azzal, hogy ki van többségben, és hogy mekkora a többsége.
Mivel bízom a haladásban, meg vagyok győződve arról, hogy egy évszázadon belül valamennyi ország a Helsingforsi programnak megfelelően fog berendezkedni. De mindez nem akadályozhat meg egyetlen olyan országot sem, amelyben a fajok egyike jelentős többséget alkot, abban, hogy de facto ennek az egyetlen fajnak a nemzeti állama legyen, és az egyenlő jogok bármilyen sokasága, bármilyen őszintén érvényesüljenek is, soha nem lesz képes arra, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja a többség vastörvényét, amely hosszú távon meghatározza – különösen egy rendes liberális alkotmány esetén – az állam nemzeti jellegét. Az etnikai többség túlsúlya végül is érvényesülni fog, és ennek a többségnek a nemzeti jellemvonásai elkerülhetetlenül áthatják az államélet minden vonatkozását, a Törvénykönyv összes bi-, vagy tri- vagy heptanacionális paragrafusai ellenére.
A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy amennyiben mi zsidók arra lennénk kárhoztatva, hogy örökre kisebbségben maradjunk Palesztinában, éljünk bár az elképzelhető legjobb binacionális alkotmány sáncai között, ha Palesztina esetleg a maga egészében arab nemzeti állammá válik, fokozatosan, ám elkerülhetetlenül el fogja törölni a mi zsidó sajátosságaink minden lényegi kifejeződését. Ha viszont a zsidók kerülnek többségbe Palesztinában (mely esetben természetesen gondunk lesz rá, hogy országunkat a legtökéletesebb binacionális alkotmánnyal lássuk el), a folyamat épp ellenkezőleg, a mind hangsúlyozottabb és teljesebb zsidó nemzeti állam irányába mutat. (Kiemelés tőlem: M. G.)
A fentiek értelmében elmondhatjuk, hogy ha az első világháború által drasztikusan megszakított, és lényegében a napóleoni háborúk befejezése óta tartó lineáris történelem húsz vagy harminc évvel tovább tart, a Horvátország nélküli Magyarország 55 százalékos magyar többsége minden további nélkül 60 vagy 65 százalékosra emelkedhetett volna. Ezzel az „egységes magyar nemzeti állam”-nak, „a többség vastörvénye” alapján, minden esélye meglett volna arra, hogy egy „rendes liberális alkotmány” mellett is fennmaradjon és prosperáljon (különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar többség nem egyetlen, hanem öt kisebbségi „nemzettel” állott szemben, amelyek közül kettő – a német és a szlovák – mind abszolút számokban, mind százalékarányában csökkenő tendenciát mutatott, a román, a szerb és a rutén pedig stagnált).
Ezzel a világért sem szeretném a kiegyezés korabeli magyar politikát, és különösen nem Tisza István politikáját (aki 1910-ben azt fejtegette az akkor még az ő hatása alatt álló Károlyi Mihálynak, hogy „előbb a húszmillió magyar állampolgár nem magyar felét is meg kell magyarosítani, és csak akkor, ha ez megtörtént, lehet és szabad beszélni demokráciáról Magyarországon”) visszamenőleg igazolni. Azt azonban látnunk kell, hogy 1910-ben a helyzet még alapvetően nyitott volt, és a dolgok alakulhattak volna másképp is, mint ahogy alakultak. Vagyis az összeomlás és az országvesztés nem volt előre megírva, és így a nyitottan értelmezett történelem szemszögéből visszatekintve a száz év előtti magyar helyzetre, azt nem apologetikusan vagy polemikusan, hanem maximális beleérzéssel és megértéssel kell szemlélnünk. A geopolitikai bukás lehetőségét is folyamatosan szem előtt tartva persze, mind a világháború kitörése előtt, mind pedig – és különösen – az után.
Ha így, az együttérző nacionalizmus szemszögéből közelítjük meg a történelmi Magyarország mint „multinacionális” magyar nemzeti állam problematikáját, akkor azt is jobban megérthetjük, hogy volt egy komoly történelmi esélyünk, és igyekeztünk is azt megragadni, de – geopolitikai sorstársainkkal, Ausztriával és Németországgal együtt – végül is rajta vesztettünk. Ezért azonban sem önmagunkat, sem szövetségeseinket, sem pedig a velünk elbánó ellenfeleinket nem szabad hibáztatnunk. Tragikus helyzetek mindig is voltak, és valószínűleg mindig is lesznek a történelemben.
Ami a mai Izrael helyzetét illeti, azt szintén nyitottan kell szemlélnünk. A tengerparttól a Jordánig húzódó Nagy-Izraelnek (Gáza nélkül) most 10.632.000 lakosa van (lásd itt és itt). Ebből 6.015.000 (57%) zsidó, 4.298.000 (40%) palesztin és 319.000 (3%) vagy nem arab keresztény vagy olyan személy, aki nem közölte vallási hovatozását. Nem kell tehát sem a túlzottan pesszimistának, sem a túlzottan optimistának tűnő izraeli véleményeket tekintetbe vennünk ahhoz, hogy megállapíthassuk: Izrael most még demográfiai szempontból nincs abban a helyzetben, hogy az egész Ciszjordániát (Júdeát és Szamáriát) annektálhassa (különösen ha tekintetbe vesszük, hogy egyetlen, gyakorlatilag asszimilálhatatlan népességgel áll szemben), de azt minden további nélkül megteheti, hogy – Netanjahu miniszterelnök politikáját követve – az ún. kétállami megoldás és a „békefolyamat” formális felkarolásával lényegében fenntartsa a jelenlegi status quót (ami lehetővé teszi legalább a telepesek – igen magas – természetes szaporulatának megfelelő folyamatos expanziót).
Az Izrael előtt álló másik lehetőség már jóval kockázatosabb, de egyben sokkal messzebb is vezetne. Naftali Bennett, a vallásos cionisták új és fiatal vezére, akinek Zsidó Otthon nevű pártja 12 mandátumot szerzett a január 22-i választásokon – portréját lásd itt, itt és itt – 2012 márciusában nyilvánosságra hozott Stabilitási kezdeményezésében azt javasolta, hogy a kizárólagos izraeli biztonsági ellenőrzés alatt álló és Ciszjordánia területének 60 százalékát felölelő ún. C övezetet (ahol a 350 ezer Kelet-Jeruzsálemen kívüli telepes és – legalábbis Bennett szerint – 50 ezer palesztin él) csatolják formálisan is Izraelhez. A terv leszögezi, hogy az e területen élő palesztinoknak izraeli állampolgárságot kell adni, ami demográfiai szempontból akkor sem okozna gondot Izraelnek, ha történetesen nem 50, hanem 150 ezer palesztin él ott, mint az egyik ENSZ-dokumentum állítja. A mindenütt izraeli területekkel körülölelt A és B övezetbe ugyanakkor e kezdeményezés értelmében nem költözhetnének be a környező országokban élő palesztin menekültek, ami egyértelműen arra utal, hogy egy későbbi szakaszban, amikor egy újabb nagyarányú bevándorlási hullám eredményeképpen a Ciszjordániát is magában foglaló Nagy-Izraelen belül 60 vagy akár 70 százalékra is nőhet a zsidó lakosság aránya (az ezzel kapcsolatos reményeket lásd itt), valamennyi palesztin megkaphatja a teljes jogú izraeli állampolgárságot, sőt még a Jabotinsky által emlegetett autonómiát és nemzeti státust is, anélkül, hogy ez a zsidó állam nemzeti jellegét és a zsidók nemzeti hegemóniáját veszélyeztetné.
A további részleteket most mellőzve megállapíthatjuk tehát, hogy a száz év előtti magyar és a jelenlegi izraeli helyzet közötti megdöbbentő hasonlóság lényege abban ragadható meg, hogy mindkettőben fennállt, illetve fennáll mind a siker, mind pedig a kudarc lehetősége. Magyarország, mint tudjuk és máig érezzük, kudarcot vallott. Ha Izrael lakói – nem a legdemokratikusabb módszerekkel – meg tudják teremteni Nagy-Izraelt mint zsidó nemzeti államot, majd azt a megfelelő időben a zsidó nemzeti hegemónia veszélyeztetése nélkül „egy rendes liberális alkotmány” keretei között is képesek lesznek fenntartani, annak mi a legőszintébben örülhetünk, hiszen ez – legalább közvetve – azt fogja bizonyítani, hogy amibe mi belebuktunk, azt valamivel szerencsésebb körülmények között meg lehetett volna csinálni.
Ha viszont az izraeliek kudarcot vallanak – akár úgy, hogy „egyenjogú”, de kisebbségi nemzetként el kell majd szenvedniük egy másik nemzet hegemóniáját, akár úgy, hogy belekényszerítik őket egy olyan kis-Izraelbe, amelyet nem nekik találtak ki, és amelyet éppen ezért sohasem érezhetnek majd igazi hazájuknak –, akkor mi leszünk azok, akik a nemcsak hogy meg fogjuk érteni őket, de teljesen együtt is fogunk érezni velük.
