Miért mindig a haláluk után értjük meg, mennyire szerettük barátainkat?
Kedves olvasóink, a Szombat ma este 20 óra 26 perckor köszönt be, és a Királynő holnap este 21óra 45 perckor távozik körünkből. Az ünnep ideje alatt honlapunk és Facebook-oldalunk nem frissül. A héten zsinagógáinkban a Chukát-Bálák hetiszakaszokat olvassuk fel. Mindenkinek jó szombatot!
Nagyon ritkák az olyan elválások, amikor volt mód, idő és erő mindent megbeszélni, elmondani, mennyire szerettük a távozót, megbeszélni, megkérdezni mindent, elbúcsúzni és elengedni. Miért alakul mindig így, hiába tudjuk, hogy halandók vagyunk?
Mirjám, Mózes nővére meghal a mostani hetiszakaszban, a Tóra alig pár szóval tér ki erre. És ahhoz képest, mennyire fontos a szerepe abban, hogy Mózes megmenekült gyerekként, felnőhetett, hogy mennyire fontos vezetője volt Izraelnek, általában sem túl sokat szerepel a Tóra elbeszéléseiben. Egyértelműen háttérbe szorul Mózes és Áron mellett. Csak ezzel a kiegészítéssel igaz, hogy ők hárman egymást kiegészítő jó vezetők és jó testvérek voltak, először Izrael történetében.
Mirjám, akinek néha el is feledkezünk a jelenlétéről, egészen eddig ott volt, a Tóra látszólag nem csinál túl nagy ügyet belőle, hogy mostantól nincsen. Futólag megemlíti a halálát és aztán rá is tér a problémára, hogy az embereknek nem volt vizük és – mint mindig – nyafogni kezdtek, reklamálni Mózesnél, mintha mi sem történt volna.
De miért nem volt hirtelen víz? – teszi fel a kérdést a Talmud, ha idáig, noha eddig is a sivatagban voltak, úgy tűnik, volt. Mirjám érdemei miatt volt jelen közöttük egy kút, ezt a választ adja, amely eltűnt rögtön azután, hogy ő, Mirjám is eltűnt.
Valóban, a víz nem olyasmi, amit észrevennénk. Színtelen, szagtalan, bármikor folyik a csapból, ha kinyitjuk, egy mozdulat az egész. Senkit sem érdekel, amíg van, spórolni sem vagyunk hajlandóak vele, bármennyire kéne. Amikor viszont nincs, elviselhetetlenné válik a hiánya. Mint azoknak, akiket szerettünk, akiknek a jelenléte annyira alapvető volt, hogy nem értünk rá külön is törődni velük.
Az igazán fontos, alig nélkülözhető embereknek nem a jelenléte feltűnő, hanem a hiányuk, ahogy Mirjámnak. És ezért maradunk folyton egyedül a soha ki nem fejezett hálával.
Gyakorolnunk kell magunkat, hogy vegyük észre, hogy az ittlétünk nem természetes, nem magától értetődő. Legyünk jelen a rutinmozdulatainkban is. Ezért fontos áldást mondani a judaizmus szerint szinte mindenre. Mert észrevéteti, hogy mit csinálunk éppen. Hogy ne lepődjünk meg azon, ahogy menet közben, mintegy magától, elmúlik az élet. És az utolsó szakaszában merjünk beszélni a halálról, mert nem marad el attól, hogy nem beszélünk róla. És ha érdemesek leszünk rá, a Mirjámhoz hasonlók halála után velünk marad a kút, amelyet az érdemeik fejében kaptunk.
Jó szombatot!
