München: „Eladva a Führernek” – a Haus der Kunst szembenéz a múlttal

Rendkívül tanulságos és izgalmas kiállítás látható a fennállásának 75. évfordulóját ünneplő müncheni Haus der Kunstban. Abban az intézményben, mely ma egyike Európa fontos modern és kortárs kiállítóhelyeinek, de amely létrehozásával és a megnyitását követő években a hitleri művészetpolitika – ha ilyenről egyáltalán helyénvaló beszélni – fő letéteményese volt.

kiállíáts_münchen_2_1.jpg
Részlet a kiállításból (Forrás: Haus der Kunst)

A híres-hirhedt „Elfajzott művészet” kiállítás helyszíneként ugyan néhány forrás tévesen jelöli meg ezt az épületet, de Hitler valóban itt hirdette meg kíméletlen harcát a modern művészettel szemben és 1944-ig évente itt rendezték meg azokat a nagy kiállításokat is, ahol a náci rezsim által kedvelt művészek mutathatták be új munkáikat.

A kiállítást nemcsak azért előzte meg nagy várakozás, mert mindenki kíváncsi volt arra, hogyan néz szembe múltjának sötét fejezeteivel a rangos intézmény, hanem azért is, mert igazából ezzel a tárlattal mutatkozott be a müncheni közönségnek az intézmény nemrégiben kinevezett új igazgatója, Okwui Enwezor. A nigériai születésű és élete első két évtizedét a fekete-afrikai országban töltött új vezető napjaink legelismertebb kurátorai és egyetemi oktatói közé tartozik, müncheni jelölése mégis sokak számára meglepetés volt.

A Haus der Kunst – melynek eredeti neve Haus der deutschen Kunst volt – tartalmi és formai értelemben is szerencsés utat választott múltjának felidézéséhez: tartalmilag azért, mert nemcsak a hitleri időszakra fókuszált, hanem bemutatta a terhes múlt meghaladására, az egyfajta jóvátételre tett első, rögtön a háború utáni években tett kísérleteket is; formailag pedig azért, mert egy svájci konceptuális művészt, Christian Philipp Müllert kérte fel a tárlat koncepciójának kidolgozására, garantálva ezzel mindenfajta didaktikus jelleg kizárását. Annak megértése, hogy a kiállításon mi miért van és miért ott, ahol, persze igényel némi történelmi és helyismeretet. Az a színes levelekkel teleszőtt háló például, mely már az épület klasszikus homlokzati oszlopsoránál fogadja a látogatót, arra a hálóra emlékeztet, mely – akkor szürkés-barna levelekkel – az épületet igyekezett álcázni a bombázások idején. Csak éppen most fordított – figyelemfelkeltő – a funkciója. Az is furcsa lehet első pillantásra, mit keres számos kosárlabdapalánk az egyik teremben. De máris érthetővé válik a dolog, ha tudjuk, hogy a háború utáni első időszakban az épület amerikai tiszti kaszinóként szolgált. Minden „kosár” alatt fotó- és filmdokumentáció eleveníti fel a negyvenes éveket; a kosarak sora pedig egy hatalmas, bejárható szekrényhez vezet, ahol az akkori idők eredeti dokumentumai tanulmányozhatóak. Különösen érdekes az épület középső csarnoka, ahol a nácizmus éveiben a megnyitókat tartották. A II. világháború után a termet – a rossz emlékeket elűzendő – átalakították, ezen változtatások nagy részét azonban az elmúlt években kiiktatták, jelezve, hogy a szembenézésnek nem az eltakarás lehet a célravezető útja. Müller installációja – egy babérlevelekkel és virágokkal övezett hatalmas fotó – a teremnek éppen arra a pontjára irányítja a tekintetet, ahol valaha Hitler szónoki emelvénye állt. (1937-es hírhedt beszédének teljes szövege is olvasható egy hatalmas paravánon – tanulságos olvasmány.) A fénykép azonban nem Hitlert, hanem egy 1946-ban itt tartott divatbemutató manökenjét ábrázolja. Az installáció egésze egyfajta hollywoodi hangulatot teremt, híven tükrözve a háború utáni német társadalom álmait és vágyait.

Persze azért a kiállításon a dokumentumok mellett a képzőművészeté a fő szerep. Az egyik teremben válogatás látható az 1937-44-es nagy birodalmi kiállítások anyagából. A képek nem a falakon lógnak, hanem a terem közepén felállított vasrácsokon, így hátoldaluk is jól látható. Sőt, a kiállítás bejárata felől érkezők először a képek hátoldalával találkoznak. Tekinthető ez a kétes művészeti értékkel rendelkező alkotások egyfajta vezeklésének, de van erre a megoldásra praktikus magyarázat is: az utókor számára a képeknél is többet mond sorsuk alakulása, ami viszont a képek hátoldalán lévő címkék segítségével követhető nyomon. Az egyik kereten például még ott a címke: „Eladva a Führernek”. Az állatokat ábrázoló kép 15 ezer birodalmi márkát kóstált, kis töredékét annak az összesen 7 milliónak, amit Hitler képekre költött. Maguknak a műveknek egyébként csak elvétve van közvetlen propaganda-töltete, ugyanakkor egy olyan értékrendszert közvetítenek, amelyben a náci rezsim egész világképe tükröződik. Némelyikük nemzetközi karriert is befutott: Hans Schmitz-Wiedenbrück és Klaus Bergen festményei például a velencei biennálékon is képviselték a nemzetiszocialista Németország művészetét. Sokkal szívderítőbbek azok a képek, amelyeket 1937-ben az „Elfajzott művészet” kiállításra száműztek, de amelyek többségükben nem most tértek először vissza az épület falai közé, hanem már a háború lezárását követő első évtizedben, amikor a Haus der Kunst olyan programmal rukkolt elő, ami bármelyik, kevésbé „rovott múltú” kiállítóhelynek is becsületére vált volna.

A háború utáni első kiállítást már 1946-ban megtartották, a megszálló hatalmak ama szándékának megfelelően, hogy München továbbra is Dél-Németország kulturális központja maradjon. Míg a többi múzeum súlyos károkat szenvedett, a Haus der Kunst a kiemelt védelemnek köszönhetően szinte sértetlenül vészelte át a háborút, így itt lehetett leghamarabb kiállításokat rendezni. Az 1946 januárjában megnyitott első, „15-16. századi bajor festmények” című bemutatón látható volt többek között Dürer önarcképe is. Az első nagy modern kiállítás a „Der blaue Reiter” 1949-es tárlata volt, amit egy átfogó Max Beckmann kiállítás követett. 1955-ben rendezték meg Pablo Picasso retrospektív tárlatát, központi helyen egyik főművével, a Guernica-val, aminek különös hangsúlyt adott az a tény, hogy a címadó baszkföldi település bombázásában 1937. április 26-án a német légierő gépei is részt vettek. Beckmann és Picasso mellett többek között Marc, Münter, Schlemmer, Klee, Dix és Hofer festményei, továbbá Lehmbruck emblematikus szobra, a Nagy térdeplő is láthatóak a tárlaton.

München, Haus der Kunst: Geschichten im Konflikt, 2013. január 13-ig

Kapcsolódó cikkek

[qbg-related-posts post-type="post"]

Categories: