Ne költözz a múltba, hanem gondolkozz

Az utóbbi hónapokban teljes egészében megújul a MAZSIHISZ-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, ahol egy több mint harminc éves tárlat helyére került egy modern, új koncepció alapján megtervezett, egyszerre a jelenhez szóló, de a múltat mélyen tisztelő kiállítás. Jövőre a kiállítás folytatása is elkészül. A Dohány utcai intézményben a változást igazgatóként Toronyi Zsuzsanna irányítja, akivel pályájáról, szakmai elképzeléseiről és a zsidó muzeológiáról beszélgettünk.

Milyen tanulmányokat folytatott, mielőtt a zsidó múzeum vezetője lett?

Az ELTE bölcsészkarára jártam levéltár-történelem-muzeológia-hebraisztika szakra, de ezeket természetesen nem egyszerre végeztem, az lehetetlen lett volna. Levéltár és muzeológia szakon szereztem diplomát, doktori fokozatot pedig a történettudományi doktori iskola hebraisztika-judaisztika szakirányán. Ez a négy szak így egymással nagyon jó kombináció volt, s ezt nem csak utólag mondom, ez már nagyon korán, egyetemista koromban kiderült, amikor elkezdtem dolgozni a Rabbiképzőben.

Ott mi volt a feladata?

A rendszerváltás idején került vissza Prágából Magyarországra az az anyag, amelyet Adolf Eichmann csapata gyűjtött össze az egykori Judisches Zentralmuseum számára. Ennek az anyagnak a visszavételén dolgoztam önkéntesként a Rabbiképző Intézetben, amely akkoriban még otthont adott a zsidó levéltárnak is. Az én esetemben tehát az történt, hogy előbb megkezdtem a munkát, s csak aztán szereztem meg hozzá a kellő végzettségeket, ami egyúttal azt is jelenti, hogy számomra az intézmény csak az idők folyamán vált munkahellyé, hiszen először szívügy volt, nem pedig állás és nem is pozíció. Ami egyébként most is így van, a hivatásom a szívügyem is, hiszen nem csak a munkaidőmet tölti ki, hanem az egész felnőtt életemet.

Mióta dolgozik a Dohány utcában?

A Dohány utcai intézmény létrejötte és a pályám párhuzamosan alakult, a kezdetektől itt dolgozom e falak között. A levéltár ugyanis a Rabbiképzőből idővel átkerült a Dohány utcai zsinagógába, mert Turán Róbert igazgatósága alatt, körülbelül huszonöt éve az a döntés született, hogy a zsidó levéltárat és a zsidó múzeumot egyszerűbb volna együtt kezelni, már csak amiatt is, mert a múzeumnak szintén volt egy nagy irattára. Máig emlékszem, hogy teljesen kezdő levéltárosként ott ülök egy szobában, ahol szó szerint nyakig állnak az iratok az 1800-as évektől napjainkig, s habár a fejemben elméleti tudás szintjén benne van a komplett iktatási rend a magyar közigazgatási rendszerrel együtt alispánostul a főispánig, egy olyan kaotikus irattenger van körülöttem, amelyben egy szó nincs alispánokról, csak különböző, számomra akkor még ismeretlen rabbiságokról és zsidó egyesületekről. Néha a sírás határán álltam, amikor arra gondoltam, hogy ebből az irdatlan mennyiségű papírhalomból mikor lesz igazi rend, elvégre az irattározás nem más, mint egy darwinista szemléletű, szigorú rendszerezés. S ha nekem, a kezdő levéltárosnak ez nem lett volna éppen elég, a rendszerváltás utáni években a napi igény szintjén berobbant az életünkbe a kárpótlás ügye: naponta jöttek az ügyfelek, hogy a kárpótláshoz szükséges igazolásokat állítsuk ki. Azért az elmúlt huszonöt év elég sok mindenre elég volt, és mára már ebből az irattengerből több, mint ezer doboznyi rendezett levéltár lett, melyből közel félmillió oldalnyi digitalizálva, online kutatható.

Egyetemista korában milyen témák érdekelték leginkább? Miből írta az egyetemi diplomamunkáit?

A levéltáros szakdolgozatomat arról írtam, hogy milyen társadalmi mintákat mutatnak a Pesti Chevra Kadisa elöljáró testületei. Ezzel kapcsolatban számomra az volt a legérdekesebb felfedezés, hogy a több száz fős Pesti Chevra Kadisa kétszáz fős irányító szervének, vagyis a fővárosi elit zsidó közösség elitjének a foglalkozási megoszlása nem a magyarországi zsidóság foglalkozási megoszlását követi, hanem egy az egyben a fővárosi virilisekét, azaz a legnagyobb adót fizetőkét. A zsidó elit foglalkozási megoszlása százalékos pontossággal lekövette a virilisekét, ami olyan immanes asszimiliációs folyamatot jelzett, ami egyáltalán nem volt tudatos: azaz a Chevra tagjai úgy választották meg a kétszáz fős csúcsszervet, hogy a tudtukon kívül pontosan lemodellezték a pesti társadalmi elitet. A muzeológiai szakdolgozatom témája az volt, hogy miképpen kell kialakítani a pesti zsidó múzeumot, vagyis a megőrzött tárgykultúra alapján milyen kiállításokat lehet itt tervezni. Erről szólt a doktori disszertációm is: azt jártam körbe, hogy e gyűjtemény létrejöttének mik voltak a szellemtörténeti mozgatói, milyen kontextusok és folyamatok révén alakult ki Kelet-Európa egyik első zsidó múzeuma, s milyen módszertani jellegzetességek formálták.

A szakmai szemléletére a világ mely zsidó múzeumai voltak a legnagyobb hatással?

Ezzel kapcsolatban először hadd jegyezzem meg, hogy a világban az 1990-es években volt egy úgynevezett múzeumi boom, és a megnövekedett érdeklődést kétféle múzeumi irány elégíti ki: az egyik a mi múzeumunk felé mutat, amely viszonylag régi alapítású, s komoly tárgykultúrával bír, a másik irány pedig az, amely jelentősebb gyűjtemény hiányában úgy próbálja elmesélni a judaizmus történetét, mintha a múzeum egy bejárható könyv lenne. Ez utóbbit az jellemzi, hogy a látogatók elé tárt narratíva nem a tárgyak alapján, hanem a szervezők szándéka szerint alakul. A tárgyak ebben az esetben csak illusztrálnak egy előre kialakított narratívát. Az ilyen élménypark-múzeumok az örökségből táplálkoznak ugyan, de nem az örökségre épülnek, hanem egy kurátori történetmesélésből. A tervezők jó szándéka és az általuk létrehozott tárlatok társadalmi haszna nem kérdőjelezhető meg, de én jobban szeretem a klasszikus múzeumi irányt, amely hagyja, hogy a tárgyak saját maguk meséljenek saját magukról: azaz ne az én hangomat hallja a látogató, hanem a tárgyakét. Ne az én történetemet lássák egy ügyesen illusztrált környezetben, hanem a tárgyak történetét egy hiteles térben. S most hadd kanyarodjak vissza a kérdésére: a világ zsidó múzeumai közül a New York-it nagyon szeretem, pontosabban a New York-i zsidó múzeum régi állandó kiállítását, mert az a zsidó gondolkodás lényegéből fakadt. A bemutatott anyagokat a judaizmus nagy témái szerint csoportosították és bibliai idézetekre, rabbinikus kommentárokra, azaz zsidó szövegekre építették, elvégre a judaizmus elsősorban textuális kultúra: a szent szövegek folyamatos újraolvasásában gyökerezik. Ezáltal a zsidó közösségeknek máig sokkal szorosabb és mélyebb a viszonya a szövegalapú kultúrához, mint a vizualitáshoz. A New York-i múzeum tanulságos volt abban a tekintetben is, hogy egy múzeumban mit lehet kezdeni a szöveggel, amely alapvetően nem feltétlenül múzeumi jelenség. Nagyon szeretem a párizsi zsidó múzeumot is, ahol egészséges szellemiségű identitásmintát látni. Ezalatt azt értem, hogy a párizsi múzeum olyan magától értetődő természetességgel szól a zsidóságról, annak összetettségéről, mint a társadalmi élet szerves részéről. Ami persze evidencia, csakhogy számomra azért lehetett forradalmi ez a szemlélet, mert a mi Kádár-korszakból örökölt kiállításunkban ez nem így volt. Párizsban tapasztaltam meg azt, hogy milyen szabadon és egészségesen lehet beszélni többek közt a cionizmusról, amire idehaza korábban nem láttam példát.

Izraelben melyik múzeum a kedvence?

Mint szinte mindenkire a nemzedékemben, rám is óriási hatással volt a Diaszpóra Múzeum (Beth Hatefutsot, the Nahum Goldmann Museum of the Jewish Diaspora), amelyet éppen most építenek újjá. Az világított rá számomra, hogy mennyire problematikus a judaizmus kronologikus bemutatása, elvégre a nagy történeti korszakok szerint más és más a ránk maradt tárgyak mennyisége. A középkorból alig maradt valami, míg a kora újkori anyagokban bővelkedünk. Aztán elérkezünk a huszadik századhoz, amikor nem az anyag mennyisége a kérdéses, hanem a zsidó identitás maga: ki a zsidó? Kit mutatunk be a múzeumban? Azokat, akik zsidó családba születtek, akkor is, ha életművük nem kötődik a judaizmushoz? Vagy ha valaki keresztelkedik, akkor egy zsidó múzeumban kell-e a kikeresztelkedés jelenségeivel foglalkozni? És így tovább, rengeteg kérdés adódik, mígnem elérkezünk a Holokauszthoz, ami szintén számos elvi és muzeológiai problémát vet fel. Egyszóval a múzeumi bemutatás során nem a kronológiában hiszek, hanem abban, hogy a problémákat koronként máshogy látjuk ugyan, de a problémák attól még nagyon hasonlóak.

Mondana példát erre?

Problémán nem negatívumot értek, hanem elgondolkodtató jelenséget. Ebből a szempontból koronként változó, hogy egy zsidó kisebbségi közösségnek mikor és milyen a többségi társadalomhoz, az integrációhoz való viszonya. Erre a problémára az ókortól kezdve tudunk példákat mondani, hiszen a zsidó bölcsek körében szakadatlan az erről való gondolkodás. Ugyanazokkal a kérdésekkel találjuk szembe magunkat, mint az őseink, csak más és más közegben, és a múzeumban megőrzött tárgyaink is gyakran ezekre a kérdésekre adnak egyfajta választ. A zsidó múzeum az én felfogásomban az a hely, ahová bejöhetnek mindazok, akik ezekkel a kérdésekkel szeretnének szembesülni, vagyis ez egy kultúrák közötti, interaktív zóna, amely elsősorban a tárgyi örökségen keresztül értelmezi a fentebb említett kérdéseket, problémákat. De arra ügyelek, hogy ettől még ne fetisizáljam a tárgyakat: személyesen is inkább laknék egy kortárs csónakházban, mint egy antik bútorokkal telepakolt, akármilyen gyönyörű térben. Nem szeretem, ha az emberek kizárólag régiségekkel veszik körbe magukat, beleköltöznek a múltba, és nem tudnak kortárs módon gondolkodni. Nem szeretem a régiségeket, csak azért, mert régiségek, ennélfogva az új múzeumi kiállításunk is hangsúlyosan modern és puritán. A tárgyak közül a „jelentésteli tárgyaknak” kell megjelenniük a gyűjteményben, és a múzeumnak az a dolga, hogy azt a hangot közvetítse, amit az ott bemutatott tárgyak, bármilyen korszakból is kerültek a gyűjteménybe, most hallatnak saját magukról, 2017-ben. Lehetséges, hogy egy kortárs judaikával kapcsolatban sokkal több értékes gondolatot tudunk megfogalmazni, mint egy kétszáz éves tárggyal, de ez fordítva is igaz lehet, hiszen a tárgyakat nem a koruk teszi kizárólag értékessé, hanem a bennük jelen lévő történetek, értékek, gondolatok. Legyünk szinkronban a saját korunkkal, és ne tekintsünk nosztalgikusan a múltra egykori aranykorként, mert minden egyes kornak megvan a maga hangja, a maga attitűdje: önmagában a múlt idő semmit sem tesz értékesebbé.

Kácsor Zsolt

A MAZSIHISZ-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár jelentősen megújult állandó kiállítása a judaizmus kultúrájába vezeti be a látogatókat, a mindennapi zsidó élet tárgyaiból és szakrális örökségéből mutat be egy olyan gazdag válogatást, amelynek központi tematikája, gondolati magja a zsidó tér és idő fogalma. Ugyanakkor a kurátori koncepció a tárgyak által megjelenített és képviselt „belső” világot kiterjeszti a szó szoros értelmében vett „külső” világra is, hiszen a tárgyakkal együtt egyetlen szerves, közös egységben láttatja a múzeumnak helyet adó épület-komplexumot, a Dohány utcai zsinagóga kertjét, ahol a vészkorszak mártírjait temették.

Kapcsolódó cikkek

[qbg-related-posts post-type="post"]

Categories: