Pontosan leírni a bűnt

Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Mezei Márk Utolsó szombat című első regénye, amely 1944. január 14-én játszódik Budapesten. (A történetről bővebben lásd keretes írásunkat.) A könyv már a megjelenése első hetében vezette a Láng Téka eladási listáját és második helyig jutott a Bookline Kortárs kategória toplistáján, s ajánlja a Libri Trend és Labrisz Egyesület is. A regény kapcsán készítettünk interjút az 1972-ben született szerzővel.

---

Szokatlan, hogy első könyves szerző munkája ekkora figyelmet kapjon. Minek tulajdonítja?

Az első könyv megjelentetése ejtőernyő nélküli ugrás. Nem tudja senki, hogy mi fog történni. A kiadó és a szerző is csak reménykedik, hogy nem lesz kudarc a vállalkozásuk. Az Utolsó szombat esete talán annyiban egyedi, hogy az elmúlt években két olyan regény is megjelent – Zoltán Gábor Orgiája és Gyurkovics Tamás Mengele bőröndje –, ami kialakított egy olyan irodalmi teret, ami lazán kapcsolódik az általunk megszokott Holokauszt-irodalomhoz, de éppen ezért képes volt arra, hogy életben tartsa a téma iránti olvasói kíváncsiságot. Azt gondolom, hogy amíg az ország elszalasztotta a nemrég véget ért Holokauszt-emlékév kapcsán a témával való szembenézés lehetőségét, addig ezek a könyvek valahogy mégiscsak valamilyen formában elvégezték ezt a munkát – és egy kicsit kinyitották az ajtót nekem is.

A regény borítóján egy nyitott borotvát láthatunk rajta. Mit akar üzenni?

A könyv borítóját ugyanaz tervezte, mint az összes Kalligram regényét – az ő látásmódját dicséri a kép (a tervező Hrapka Tibor – a szerk.). A nyitott penge megmutatása, ami, tegyük hozzá, nekem sohasem jutott volna az eszembe, a regény egyik legfontosabb jelenetére utal, nevezetesen arra a részre, amikor a belzi rebét Palesztinába való szökése előtt megborotválják a hívei. Ez első pillantásra apró dolognak tűnhet, de aki csak egy kicsit is ismeri a zsidótörvényeket, az tudja, hogy ezzel a belzi rebe nem csak rabbinikus, kabbalisztikus, de ami még fontosabb: tórai parancsolatot (Mózes 3:19) is megsértett. Az én értelmezésemben – még akkor is, ha a pikuah nefesh fogalma minden bizonnyal felmentést ad az ilyen helyzetekre – ez a tett pontosan leírja azt a bűnt, amit a budapesti bujkálásának utolsó perceiben a hallgatásával elkövetett.

Ha már itt tartunk, a szerző olvasatában miről szól a regény?

Az én olvasatomban ez egy klasszikus árulás regény. Azzal, hogy Áron Rokeách, a Pesten bujkáló belzi rebbe nem figyelmeztette a közelgő veszélyre az itt élő híveit, pontosan olyan gaztettet követett el, mint a vele egy házba képzelt leszbikus szerelmespár egyik tagja, amelyik – még ha gyökeresen eltérő motiváció miatt is, de – feladta a Horthy-rendőrség számára az illegális kommunista mozgalomban tevékenykedő szerelmét. A regény egy nap és egy ház történetét öleli fel.

Miért fogott hozzá, miért érezte fontosnak, hogy ezt ilyen formában megírja?

Az emberi gyengeség és gyávaság témája kortalan és univerzális. Azt gondolom, hogy a mai kormány a politikájával éppen úgy elárulja és magára hagyja a nemzetét, mint ahogy azt a belzi rebe, a zsidó tanács vagy éppen Magda barátnője, a vidéki és iskolázatlan Krisztina tette. A tettek megítélését az olvasókra bízom. Számomra sokkal izgalmasabb kérdés – és tegyük hozzá, nehezebb írói feladat is – a cselekedetekhez vezető lelki folyamatok megértése. A mi esetünkben a gyávaság mögöttes okainak feltárása, a személyes árulás és a bűntudat kérdése.

Két másik, az Utolsó szombathoz hasonló regényt is említett. Melyikhez áll közelebb az öné?

A két említett Kalligram-regény tökéletesen eltér egymástól. Az Orgia – és annak most megjelent folytatása – kíméletlen és őszinte szembesítés a nyilasok rémtetteivel. Számomra a gaztettek érzelemmentes, elidegenítő és szikáran ábrázoló leírásai adják a regény legnagyobb erejét. Gyurkovics nagyregénye azonban egészen más. Ott a szerző jóval inkább a fantáziájában életre kelt Mengele lelkivilágára fókuszál – vagy legalábbis bennem azok a részek váltották ki a legerősebb érzelmeket. Ennek megfelelően, ha a mágnes két ellentétes pólusa közt kellene választanom, az utóbbi felé húzna a szívem.

mezei_utolsoszobat.jpg

Negyvenhat évesen jelent meg az első regénye. Miért várt vele ilyen sokáig?

A kiadó szerint az én koromra már jobb lett volna, ha néhány írói kudarc is lenne a hátam mögött, nem csak úgy a semmiből álltam volna elő – de ezen sajnos nem tudok változtatni. Nem tudok sokadik regénnyel elsőre megjelenni. De a viccet félretéve, mostanra érzem úgy, hogy beértem annyira, hogy ki merjek állni egy nagyobb terjedelmű és ívű szöveggel a közönség elé.

Regényíróként kik a példaképei a kortárs magyar irodalomból?

Végtelenül hosszú listát tudnék felsorolni ezen a téren, de talán álljon most csak itt a három olyan dobogós és igazán nagyformátumú író, aki megítélésem szerint nem kap elég figyelmet – vagy átesett az emlékezetünk védőhálóján. Az első és legfontosabb, a tragikus sorsú Tar Sándor, a szegények, a társadalom peremére szorítottak életének őszinte bemutatója. Aztán a selyembivaly Hajnóczy Péter, és végül, de nem utolsó sorban, Györe Balázs, akinek csodálatos apa regényei mindennél mélyebben megérintettek.

Zsidó vallású emberként mit gondol, létezik ma magyar zsidó irodalom?

A kedvenc íróimat, ahogy másokat sem, nem így címkézem fel a fejemben. Nem tudok olvasásuk közben Dávid csillagot vagy apró arany keresztet elképzelni a nyakukban. Sokkal inkább csak jobb és rosszabb szövegek léteznek a számomra. Ezzel azt akarom mondani, hogy az írói tehetség, bár sokan szeretnék az ellenkezőjét elhitetni, egyáltalán nem vallás kérdése. Ahogy születés, származás, vagy műveltség sem predesztinálja. Ennek ellenére persze hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nagyon szeretem észrevenni a regények zsidó szimbólumait. És már csak annyitól is zsidó regénnyé tud számomra válni egy könyv, hogy a szerzője – ahogy Nádas Péter is a Családregény végében – csak annyit ír egy jelenetben, hogy „akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan”.

És kiket kedvel a kortárs izraeli írók közül?

Sok izraeli szerzőt olvasok, de azt hiszem, mind közül – és engedje meg, hogy a kérdésében rejlő kiskaput kihasználjam – mégiscsak Sayed Kashuát, a hazát és nyelvet váltó arab szerzőt emeljem ki. Az ő gyökerek nélküli, sehová sem tartozó, folyamatos kirekesztettséggel és megbélyegezettséggel küzdő irodalma áll a legközelebb hozzám. Az ő, neurotikus, hontalan irodalma hívja belőlem elő fiatalkorom Petri, Danilo Kiš vagy Peer Krisztián élményeit.

Milyen volt a könyv fogadtatása a kritikával illetett ortodoxián belül?

A kézfogások megmaradtak, a mosolyok és a viccelődések azonban elpárologtak, mint a nyári zápor a forró aszfaltról. Ahogy az talán várható is volt, megritkult körülöttem a levegő az ortodoxiában.

Kácsor Zsolt

1944. január 14-én vagyunk, Budapesten, a Nagyatádi Szabó utca 32-ben. A kopott kapu mögött bujkál a zsidó világ egyik legismertebb szellemi vezetője, Áron Rokeáh. Utolsó budapesti estéjén a híveihez megrázó, áradó erejű üzenettel fordul, ami néhány héten belül több kiadásban is megjelenik. A második megjelenéstől kezdve azonban több tucat mondat kimarad az eredeti szövegből. Mi történt? Véletlen? Tévedés? Szándékos hamisítás? Lehetetlen megmondani. A kérdés azonban velünk marad: mit akart mondani a belzi rebbe? A rabbi búvóhelyétől pár ajtónyira két nő keresi önmagát. Az egyik jó családból származó, művelt zsidó lány, a másik romlatlan, egyszerű cseléd. Egyetemről eltiltott, illegális kommunista és mélyen hívő, keresztény bejárónő. Nem szerethetik egymást, de nem tudnak létezni a másik szerelme nélkül. Mindenki ugyanarra a kérdésre keresi a választ: menjen vagy maradjon? Küzdjön vagy feladja? Az utolsó órák kegyetlen, mégis emberi küzdelmeinek történetét tartja kezében az olvasó. (Forrás: kalligram.libricsoport.hu)

---

[qbg-related-posts post-type="post"]

---