Rosszat álmodtál – Polgár László halálára
Fáy Miklós / Forrás: Népszabadság
Azt mondhatom csak el, amit ezerszer elmondtam már: amikor Polgár László Tokody Ilonával énekelt A végzet hatalmában, tudtam, hogy egészen kivételes pillanatot élek át, ilyen szép emberi hangokat soha nem hallottam. Csak eddig legalább azt nem kellett hozzátenni, hogy nem is fogok.
polg__rl__szl___zsinag__ga.jpgIgen, dicsekszem. A nekrológírás dicsekvés, fájdalomnak álcázott hálálkodás. Emlékek idézése. De muszáj. Senki nem tudhatja, kit veszítettünk el, ki volt Polgár László, a hivatalos, a közönségre tartozó Polgár László, aki nem hallotta. Őrzi a hangját LP, CD, DVD, MP3, és egyéb rövidítések, de azt a döbbenetes színt, puhaságot, sötétséget, megnyugtató bársonyosságot nem hozza vissza semmi. A közönségnek azt a furcsa összerezzenését, amikor megszólalt, és az emberek egymásra néztek a nézőtéren, hogy a másik is azt hallja-e, amit ő.
Nem szólom le a rövidítéseket, CD, DVD, mert annyi mindent köszönetek azoknak is.
Egy régi, furcsa ébredést, amikor az ember arra eszmél, hogy valami van a világban, a levegőben, valami más, teljesebb, mélyebb életre ébredt, és csak lassan érti meg, hogy mi történt: a rádió szólt, és egy Bach-kantátát énekelt benne Polgár László. De mi ez ahhoz képest, ahogy a Ljubimov-rendezésben a világszínvonalat hozta, vagyis az nem a világszínvonal volt, hanem afölött valamicskével, mert, hogy aznap a világ összes operaházai közül éppen Budapesten énekelt a legnagyobb Leporello, az biztos. Furcsa, hogy a nem emblematikus szerepei között is van olyan, amelyben nem tudták őt felülmúlni: soha nem hallottam, még hírből sem, nála jobb Publiust a Titus kegyelmében, soha nem volt érzékenyebb, fáradtabb, törékenyebb és izgalmasabb Gremin herceg az Anyeginben.
De ott vannak a legnagyobb, az ő pályáját, a mi szerepekről alkotott képünket leginkább meghatározó előadások. A Parsifalban Gurnemanz, aki nála teljesebb, érdekesebb lett, mint bárki másnál. Polgár László volt az egyetlen oka, értelme, magyarázata annak, hogy a régi Parsifal-rendezést még játszani kelljen, az ő figurájával volt csak értelme annak, ami a színpadon zajlott. Aztán Sarastro, és nemcsak énekelve, nemcsak az ária, hanem ahogy a magyar nyelvű előadásban azt mondta Paminának: kelj fel, rosszat álmodtál. Egy pillanatra minden rossz, halál, betegség, félelem hihetetlennek, értelmetlennek, tarthatatlannak tűnt. Csak rosszat álmodtunk. Most is csak rosszat álmodunk.
S ha nem csak rólunk van szó: Kékszakállú herceg nélkül maradt a világ. Polgár László minden szerepét az tette különlegessé, amitől emberi lett, amitől megszűnt szerepnek lenni, amitől összeforrott szerep és énekes: a rebbenékenység, törékenység, a finom bizonytalanság és a hang sugárzó szépségének furcsa kettőssége. Polgár Lászlónak olyan valószínűtlen hangi adottságai voltak, amelyek minden más énekest végtelenül elbizakodottá tettek volna. Benne meg mintha csak a felelősségérzetet növelték volna. Mintha egész életében kereste volna, hogy ezt a csodálatos hangot hogyan tudná utolérni, továbbfejleszteni, a szerző és a szerzőt szolgáló előadó engedelmes eszközévé tenni. Mintha folyton azt kereste volna, hogy hogyan is kell énekelni, pedig neki, éppen neki semmit sem kellett csinálnia, csak kinyitnia a száját, és a „kérek egy pohár vizet” is fantasztikus áriaként szólalt meg. Gyönyörű hang, gyönyörű fej, magas termet, a világ kész örömmel vetette volna Polgár László lábai elé magát. Mikor még előrefele is lehetett nézni a pályán, úgy látszott, hogy néha túlbonyolódik az, ami magától is menne. Most, visszafelé nézve, levett kalappal csak azt az embert látom, aki vállán vitte a tehetség súlyát.
Néha majd beleszakadt a háta.
Lehet, hogy már ehhez sincs közünk, nem a mi dolgunk, hogy Polgár László mennyit küszködött a tehetségével, az életével. Az utolsó fellépésein látszott, hogy rengeteget, hogy már alig bírja, megtört, elfáradt, kimerült. Ő, aki a hangokért, a zene megszólalásáért dolgozott, nem élhette azt át, amit a közönsége, neki a zene nem lehetett sem menedék, sem üzenet, sem remény. Nekünk meg az maradhatott, és az ő hangján különösen az maradhatott, mert ez a hang egyszerre volt ismerősen emberi és a szépségében emberfeletti, folyton ott mozgott a természetesség és az elképzelhetetlen között. Talán túlbeszélem. Amit mondani akarok, az végül is csak egy szó. Az, hogy: köszönöm.
Rotschild, aki Európa legnagyobb hitelezője volt
Jonathan Sacks rabbi a tíz csapás mélyebb okairól
Rotschild, aki Európa legnagyobb hitelezője volt
Jonathan Sacks rabbi a tíz csapás mélyebb okairól
No views have been recorded for this period.
