„Szép zsidó Liszt Ferencet csináltál”: vannak-e zsidó művészek?
„A nagynéném ült a tévé előtt és fel-felkiáltott a feltűnő híres embereket nézve: ő is zsé, ő is zsé”. Nem tudni, mi a zsidó pontosan, és mi volna így a zsidó művészet, de nagyon jókat lehet közösen nevetni, amíg megbeszéljük.
Nem volt oldottabb buli Budapesten csütörtök este a Talmud Nem Csak Nőknek (Talmud Now) művészetről szóló kerekasztal-beszélgetésénél, ha hiszik, ha nem.
Borgula András, akit nem kell bemutatni Önöknek, moderátorként teljesen szabályos színházi előadást csinált a kerekasztalból. A Talmud Now ötletgazdája, Lakos Borcsa, az egyik leginspirálóbb zsidó fiatal köszöntötte elképesztően viccesen a résztvevőket az este kezdetén, Borgula pedig minden végszóra felelt és ugyanebben a hangnemben folytatta, de nem uralta le a maga rögtönözte előadást. Bevonta a meghívottakat, Gerő Katalin szobrászt, Böröcz Lászlót, a 2B galéria művészeti vezetőjét, és Don Tamás kurátort.
És valóban, van valami vicces és esetlen abban, ha megkérdezzük egymástól, hogy akkor zsidó-e vagy, ha definiálni próbáljuk, mi ez, különösen itt, Kelet-Európában. Ezeket a kétségeket vitték színre tulajdonképpen a beszélgetők sok szép improvizatív résszel.
Gerő Katalin például elmondta, hogy nem hisz sem kifejezetten zsidóknak szóló, sem kifejezetten zsidó „témákat kifejező” művészetben, a művészet lényegénél fogva egyetemes, ugyanakkor beszámolt arról is, hogy egy Liszt Ferencről készített szobrát az avatáson azzal köszöntötte egyik ismerőse, hogy „milyen szép zsidó Lisztet” csinált. Ez a poén uralta tulajdonképpen a beszélgetést, vagyis az a mögötte lévő feltevés, hogy megfelelő értelmezés kérdése csak és minden zsidóvá lehet – vagy bármi mássá.
Hogy nem annyira zsidó témák vannak, mint zsidó szempontok, perspektívák, és ezekből is nagyon sokféle. És persze van az az édes, de problémás pesti zsidó önigazoló hajlam, hogy mindent zsidónak szeretnénk látni, ami kedves a szívünknek. Böröcz László mesélt a nagynénijéről, aki a TV előtt ülve listázta büszkén a „zséket”, és a legtöbb magyar zsidónak volt ilyen nagynénije és ő maga is viselkedett már ilyen „zsidó nagynéniként”.
Amikor ezen nevetünk, fájó szívvel nevetünk egy kicsi és traumatizált közösség belterjességén, kompenzáló „öntudatán” nevetünk együttérezve saját családtörténetünkkel, abban a reményben, hogy majd csak meg fogunk szabadulni tőle.
Épp ezzel kapcsolatban szóba került, persze, a sors és az önleírás kérdése is, az örök klasszikus, hogy van-e jogunk Radnóti Miklóst zsidónak tekinteni azért, mert zsidóságáért ölték meg, és erről írta nagy verseit, még akkor is, ha ő maga nem tekintette magát zsidónak, hogy van-e módunk választani, hogy zsidó élettörténet jusson-e nekünk, és hogy lehet-e a színháznak közösségépítő, közösségerősítő, akár terápiás hatása, ebben az értelemben beszélhetünk-e pl. zsidó közösségi színházról.
Rengeteg érdekes kérdés merült fel, a jól ismerteket is körbejárták újra a résztvevők, de a lényeg ez volt, a szép zsidó Liszt-szobor, a nagynéni, mindannyiunk nagynénikéje a TV előtt, a „zséket” számolva, ez a feloldozó, közösségi színházi előadás, amivé ez az emlékezetes este vált.
