Szerdócz Ervin: A szentség és az emberi jelenlét
A Trumá hetiszakasz kapcsán az újpesti főrabbi a pusztai Szentély építésével kapcsolatos kérdéseket járja körbe, hangsúlyozva azt a fontos tényt: a szentélyek, zsinagógák, tanházak „szentségét” az emberek jelenléte adja, a használaton kívüli zsinagóga önmagában nem „szent”. Hiszen minden kultikus épületre érvényes, hogy használatban válnak a szentség „birtokosává”.
„…hogy közöttük lakozzam!”
(II.M. 25/8.)”
I-en utasította Mózest, hogy a zsidók építsenek Szentélyt, hogy az isteni jelenlét, a Sechina közöttük lakozzon. Becálél lett a kiválasztott mester, aki elvégezte a munkákat. I-ten utasítása (a Talmud Bráhot 55.a. szerint) ilyen sorrendben történt: menj és készíts nekem Szentélyt, Frigyládát és eszközöket.
Mózes viszint fordított sorrendben utasította Becálélt: „Készíts Frigyládát, eszközöket és Szentélyt.” Becálél értetlenkedett: „Mózes mesterünk! A világ rendje, hogy elsőként a ház épül fel és csak utána viszik be az eszközöket. Ha olyan sorrendben készítem, ahogyan te mondod, hova tegyem az eszközöket?”. Mózes azonban nem tévedésből változtatott a sorrenden. Így válaszolt: „nemde I-ten árnyékában B’cél Él voltál és onnan tudod ezt? (B’cél Él jelentése: „I-ten árnyékában”.)
Mózes természetesen tisztában volt azzal, hogy először házat kell építeni, és csak utána lehet berendezni. Változtatott a sorrenden, mert fel akarta hívni az utókor figyelmét, hogy egy épület értékét nem falai, nem is esztétikai minősége határozza meg, hanem a benne uralkodó szellemiség. Tudatni akarta, hogy semmi sem fontosabb a zsidó közösség által létrehozottt épületben, mint az I-en által sugárzott szellemiség.
A Talmud (Megilla 29.a.) szerint minden zsinagóga és minden tanház „kis (jeruzsálemi) szentély”. A Talmud (Bráhot 62b.) megerősíti az előbbieket: A pusztai Szentély tórai előírása, a Bét HáMikdos tiszteletére vonatkozó előírások minden zsinagógára érvényesek.
A Sulhan Aruh Orach Chaim 150/1 megszabja: כופין בני העיר זה את זה לבנות ב”ה ולקנות להם תורה נביאים וכתובים, „hassanak egymásra a város lakói, hogy zsinagógát építsenek és Tórát, prófétai könyveket és más (szent) iratokat vásároljanak.”
Ez vonatkozik minden új helyen létesített zsidó közösségre, ahol tíz nagykorú férfi él. A zsinagóga felépítésének anyagi költségét a közösség tagjai állják az egyes emberek anyagi lehetőségei szerint. Ha nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy zsinagógát vásároljanak vagy építsenek, akkor imádkozásra megfelelő helyet bérelhetnek is. Ha viszont megengedhetik maguknak, hogy építkezzenek vagy vásároljanak, akkor nem elégedhetnek meg a bérléssel.
„És készítsenek számomra szentélyt, hogy közöttük lakozzam!”
(II.M. 25/8.)
A pusztai Szentély (Miskán), majd később a jeruzsálemi Szentély (Bét HáMikdos) nem azért épült, hogy I-en az épület falai között lakozzon. Olvassuk: „Ö-való isteni gyülekezetben” (Zsolt.82/1.). A Szentélyek, zsinagógák, tanházak „szentségét” az emberek jelenléte adja. Használaton kívüli zsinagóga önmagában nem „szent”. Minden kultikus épületre, eszközre, kegytárgyra érvényes, hogy használatukban válnak a szentség „birtokosává”. A „szentség” spirituális emelkedettség és elkülönülés a profán anyagiságtól.
כָּל-אִישׁ אֲשֶׁר יִדְּבֶנּוּ לִבּוֹ, „…minden férfiútól, akit szíve erre buzdít…”
(II.M. 25/2-3.) Azaz: a Szentély építésére nem volt kötelező felajánlani adományt. Olvassuk: בְּקַנְאוֹ אֶת-קִנְאָתִי „midőn buzgalommal buzgólkodott” (IV.M. 25/11.) Mit jelent a „szív buzdítása”? A szándék önzetlenségét, vagy ellenkezőleg, az érte várható jutalom ösztönző indíttatását? Jehiél Jákov Weinberg rabbi szerint: „aki I-en dicsőségére buzgólkodik, azt tiszta szándéknak kell vezérelnie”.
Tanulságos történet a hanipoli Zuszja rabbiról
Hanipolban Zuszja rabbi egyik híve – aki mindig adakozott a szegényeknek – megtudta, hogy a rabbi nagy szegénységben él. Elhatározta, hogy minden nap becsúsztat a rabbi tfilintartó zacskójába egy összeget, amiből szűkösen bár, de eltarthatja magát és családját. Attól a naptól kezdve ennek az embernek a jóléte egyre nőtt. Minél gazdagabb lett, annál többet adott Zuszja rabbinak és minél többet adott, annál gazdagabb lett.
Egy nap ez az ember megtudta, hogy a rabbi a mezericsi nagy mágid, Dov Beer tanítványa volt. Így gondolkodott: ha a tanítványnak juttatott adomány ellenében ilyen sokszoros jutalmat kaptam, mennyivel többet kapnék I-entől, ha a mesterét ajándékoznám meg. Igy is tett! Elutazott Mezericsbe és hosszas kéréssel rábírta Beer rabbit, hogy fogadjon el tőle egy nagy összegű adományt.
Ettől kezdve napról napra apadni kezdett jövedelme, napról napra csökkent a vagyona. Miután minden „áldott időkben szerzett haszna” odalett, nagy szomorúan ment Zuszja rabbihoz, elmondott mindent, majd megkérdezte: hogyan lehet ez? Hiszen maga Zuszja rabbi mondta, hogy a mestere, a mezericsi Dov Beer mérhetetlenül nagyobb nála!
Zuszja rabbi megmagyarázta:
– Nézd, amíg nekem adtál, nem számoltál azzal, hogy mit adsz és mit kaphatsz érte. Én, Zuszja, éppen olyan jó voltam neked, mint bárki más. I-ten is adott hát neked és nem tekintett arra, hogy minek a fejében adod. De amióta válogatni kezdtél, hogy kit ajándékozz meg és mit várhatsz érte I-entől, mióta csak az arra érdemesnek adtál az I-entől várható jutalom fejében, hát I-en is hasonlóképpen cselekedett…
