Szomorú interjú keserű díjazottal

Komlós Aladár díjat kapott Kőbányai János író, lapszerkesztő, a Múlt és Jövő folyóirat és kiadó vezetője, akit az elismerés kapcsán kérdeztünk pályájáról. Szomorú beszélgetés született, azaz: őszinte.

Milyen reményekkel, szerkesztői elképzelésekkel vette át a Múlt és Jövő vezetését?

A vezetését nem vettem át, a lapot én alapítottam, s csak „véletlen” lett ez a neve. Vagy más oldalról nézve: valami felsőbb hatalom bízta rám. Folyóiratot mindig is szerettem volna alapítani, először rock-, majd jazz folyóiratot. Amikor 1979-ben a minisztériumban átvettem több más kollégámmal együtt a Móricz Zsigmond ösztöndíjat 1979-ben – Zalán Tiborra és Tóth Erzsébetre emlékszem, akikkel együtt ültünk a miniszterrel szemben –, s a miniszter, Pozsgay Imre fogadott bennünket, vettem a bátorságot, a hosszú ovális asztal végéről odamentem hozzá, s bejelentettem neki, hogy én egy rock folyóiratot szeretnék indítani. Megkérdezte, hogy na és vennék? Mire azt feleltem: biztos többen, mint az Új Írást. A mai olvasóknak: az Új Írás a Kádár-korszak vezető irodalmi folyóirata volt, Juhász Ferenc szerkesztésében. Fölírta a javaslatomat egy noteszbe, a telefonszámommal együtt, hogy majd megvizsgálja a dolgot. Néhány hét múlva jelentkezett egy osztályvezető, hogy kérésem lehetetlen. Évvel később, a jazz klubokban, ahová rendszeresen jártam, mindenki sírt, hogy miért nincs Magyarországon jazz folyóirat. Olyan, mint a lengyeleknél a Jazz Forum, aminek volt angol nyelvű változata is, ahová én is írogattam, legalábbis volt tőlük egy sajtóigazolványom, amelynek segítségével európai csavargásaim során a világ sok nagy zenészeit élőben hallgathattam. Vitányi Ivánt, a Népművelési Minisztérium igazgatóját, rávettem, hogy az intézetük folyóiratába, a Kultúra és Közösségbe szervezhessek egy jazz számot. Beleegyezett. Aztán felfedeztem, hogy rajtam kívül senki nem tud vagy akar egy folyóirathoz méltó cikket összehozni. Nem sokra rá szintén neki felvetettem egy zsidó tematikájú számot. Ide viszont pillanatok alatt összegyűlt az anyag. Ebben írt Schmidt Mária egy tanulmányt Patai Józsefről és a Múlt és Jövőről. Ekkor hallottam e két nevet – a folyóiratét és a szerkesztőjét – először. S amikor a szám sikere nyomán – amelyet az Új Írásban is megismételtem Juhász Ferenc jóvoltából – elkezdtem gondolkozni új érdeklődésem és szenvedélyem okán is egy zsidó kulturális folyóiratról, akkor Schmidt Mária azt javasolta: legyen Múlt és Jövő a neve, mert a régebbi korosztályok, mint potenciális vevők számára ez ismerős és jól cseng. Ugyanis vele kezdtem el szervezni a folyóiratot, de aztán az utak és vonzások másfele tendáltak a rendszerváltás zűrzavarában. Megismervén a Patai József féle lap történelmét, hivatását, karakterét, úgy idomultam hozzá, hogy hozzátettem a magam egyéniségét és szintén történelmi meghatározottságait, mint a tanár, aki egy leckével előtte jár a tanítványának. Persze ebben sok igazi tanár is szerepet játszott, mint Ember Mária, Kardos G. György, Somlyó György, vagy korábbról Lukácsy Sándor, Szinai Miklós, apám jó barátai, akiktől a mesterséget spontán barátságok keretei között elsajátítottam. S ha a Komlós Aladár díj e beszélgetés apropója, az ő munkássága nyújtotta a követendő példát arról, hogy hogyan gondolkozzak a magyar zsidó történelemről és irodalmáról. Ő sokkal inkább példa és minta, mint Patai József, a lapszerkesztő. A Múlt és Jövő történelméből szereztem meg a doktori fokozatot a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, ahol a témavezetőm bosszúságára majdnem ugyanannyit foglalkoztam a Nyugattal, mint az eredeti tárggyal: a Múlt és Jövővel.

Miért?

Ebben szerepet játszhatott, hogy Komlós mértani pontossággal osztotta meg publikációit a cionista, illetve a magát egyetemesnek tudó, de mégis zsidó „kulturális erőtér” között. Hiszen all after all, is zsidók írták, szerkesztették, finanszírozták és olvasták. Ady, Babits, Móricz példája mindezt a, lehet sokkoló, s engem pedig kiközösítő állítást – szerintem: igazságot – csak aláhúzza. Ugyanis ebben testesül meg leginkább a magyar zsidó szerep – a felfedezőé, a menedzseré, a megcsinálóé –, amit persze mások is észrevettek, noha nem voltak boldogok tőle, mint például Németh László. S egy újabb oldalról megközelítve: miért vált a szenvedélyemmé, ügyemmé a zsidó azonosság ügye? A zsidóság iránt semmiféle ilyen indíttatást nem kaptam sem a családomtól, sem a társadalmi közegtől. A Kádár-kor végén a zsidó ügy, s maga a zsidóság romokban hevert, semmi vonzerőt nem gyakorolt. Én csak egyszerűen jó író akartam lenni. S megnéztem, hogy ezt mások, akik jó írók, hogyan csinálják? Például „levettem”, hogy a jó írók élnek idegen nyelvi közegben, s „vigyázó szemüket Párizsra vetik”, ezért minden elkövettem a szocializmus körülményei között, sőt ellen is, hogy ezt a tapasztalatot megszerezzem. Fontos írói élmény a háború is, különösen Hemingway nyomán, így addig fészkelődtem, míg „kihasználtam” a környékünkön, tehát saját zsebből finanszírozható háborúval való megismerkedést. Lásd a Szarajevói jelentés című könyvemet, majd később a Jeruzsálemi évtized, Jeruzsálemi évezred című köteteimet. Pap Károlytól pedig azt tanultam, hogy ha zsidónak születtem, akkor ezzel a sorssal – Kertész óta: „sorstalansággal” – azonosulnom kell. Ezzel a felismeréssel egyedül vagyok a mai napig – Röhrig Géza költészete táplálkozott e felismerésből még –, ezért kellett megteremtsem a közeget e gondolatnak. Erre sajnos rámentek az írói ambícióim, ami szerintem végleges, noha történhetnek csodák. Író helyett szerkesztő, s utóbb a történelem és az irodalomtudomány mezsgyéin kalandozó tudósféle lettem, bár ebben a közegben is elefánt a porcelánboltban.

Milyen tapasztalatokat szerzett a magyar zsidóságról a kiadói-szerkesztői tevékenysége során?

A Múlt és Jövő folyamatos kiadása, majd később könyveké is, arról győzött meg, hogy az eredeti célom – a magyar-zsidó irodalom újrafelvirágzásának teret, műhelyt nyitni – megvalósíthatatlan. Ezt a tapasztalatomat megírtam a „Halott arcán növekvő szakáll” című esszémben. Ebben azt elemeztem, hogy a holokauszt olyan nagymérvű pusztítást okozott, olyan mély volt a „kiszántás”, hogy fizikai értelemben igen, de szellemi értelemben nem lehetett folytatása a holokauszt előtti időnek, „kivirágzásnak”. Azt is megvizsgáltam, hogy a kétszázezerre tett magyar túlélőből 1956-ig kik és miért hagyták el az országot százezren, s akik itt maradtak, azokat milyen motiváció hajtotta? Ez szerintem kulcskérdés. De ha „halott arcán növekvő szakáll” vagyunk, akkor mi a legitimációja az én munkámnak vagy, ahogy az izraeli feleségem szokta volt gúnyosan emlegetni: „missziómnak”? Ez bizony keserű pohár. Ennek az esszének a papírra vetése után fel kellett tegyem a kérdést, hogy milyen következtetést vonok le mindebből? Lehet önkompenzációként, de nem csuktam be a boltot, hanem új legitimációt adtam magamnak: felkutatni, és összegyűjteni a magyar-zsidó irodalom értékeit. Leporolni, válogatni, netán: kanonizálni.

Mi hajtja az ilyen szerzők fölfedezésekor?

A magyarrá vált zsidók fantasztikus nagy teljesítményt, roppant gazdagságot hoztak létre a az irodalom terén – mind alkotókként, s mint a modern irodalom megszervezőiként 1890 után, Kiss József és Makai Gusztáv fellépése óta 1945-ig. Ebben is Komlós útját követem, aki halálraítélten a magyar zsidó irodalmi tevékenységéről szóló monográfiával kívánt búcsúzni az 1940-es évek elején az életétől, s élete színterétől. Belemélyedve ebbe az irodalmi barangolásba, meggyőződésemmé vált, hogy a magyar zsidók produkciója példanélküli, mind a világ irodalma történetében, mind a zsidó nép különböző országokban és kultúrákban betöltött történetei között. Kár, hogy mindez magyarul van, amely kis nép nyelve, s azon belül is lefordíthatatlanul rokontalan. Egy Krúdyt, egy Szomoryt, egy Adyt nem lehet a teljes gazdagságában lefordítani, mint Bartókot, aki ugyanezt a nyelvet más médiumon művelte. Ezzel a munkával foglalkozom 2000 óta. Az eredményével nem tudom, hogy elégedett legyek-e? A könyveink száma 230-on túl van, ezt nem produkálta egyetlen zsidó kiadó sem a diaszpórában. Ugyanakkor tudom, hogy mi mindent nem adtam ki, mi mindenre már nem lesz lehetőségem, és akkor még nem beszéltünk a recepcióról. A Holmiban gyakorlatilag nem jelent meg befogadó recenzió a könyveinkről, például a Komlós Aladár könyveinkről egy szó sem. Nemkülönben a Szombatban sem. Az, hogy én állítólag – akár így is van – egy elviselhetetlen alak vagyok, a recepció-hiányban nem szabadna, hogy szerepet játsszon. Az Élet és Irodalomban nem jelent meg cikk Szomory Dezső Tudósok című hatalmas, részint kéziratból közölt regényéről, de Zalmen Gradowski jiddisből fordított Auschwitzban talált tekercseiről sem, noha az Oscar-díjas Saul fia ötlete, sztorija részben azon alapul. Ötvenezer plusz áfa ellenében voltam kénytelen tudósítani erről a lap közönségét, a legfontosabb mai „kulturális erőteret”. Hogy azért ne tűnjön egy one man show kesergésnek: tud mondani egy magyar zsidó írót a magyar irodalmi kánonban? Radnóti Miklóst leszámítva, akinek az a diferencia specifikája – s ebben az özvegye roppant szerepet játszott –, hogy irtózott a zsidóként való azonosságtól. Bár szerintem – erről többször írtam – az utolsó tíz egynéhány verse, a „Sem emlék, sem varázslat” fordulata óta a zsidó sorssal azonosságból táplálkozott, mint óriás párjáé: Ámos Imréé.

A folyóiratot illetően mire a legbüszkébb?

A folyóirat – éppen azzal a számával, amelyben megköszönöm Komlós Aladárnak a díjat – eljutott a harmincadik évfordulója küszöbéig. Ugyanis 1988-ban indítottam. Megvallom, szeretném túlszárnyalni Patai József teljesítményét, aki 1911-től ténylegesen, 1939-es alijájáig szerkesztette, igaz, papíron 1944. márciusáig volt rajta a neve a kolofonon. De a sport-teljesítményen túl: lenne még egy évtizednyi dolgom. Szép évforduló, noha soha ilyen reménytelenül nem néztem évforduló elé. Mind a világon, s mind az ebben eminensen példakövető Magyarországon nem volt ilyen rossz helyzetben a Gutenberg galaxis. Soha a magyar sajtó történelmében nem volt ilyen szegényes az irodalom helyzete és recepciója. A Soros plakát ügy – ezzel kellett, hogy foglalkozzon az egész 2017-es évfolyam, ez nem politika: ez megkerülhetetlen egzisztenciális kérdés – gyilkos zsákutcába vitte a magyar közdiskurzust. Régen, ha kaptam egy jó kéziratot egy szerzőtől, azt ígérhettem neki, két éven belül közlöm, s több olyan évfolyamunk is van, ahol egy sort sem írtam, hiszen a folyóirat funkciója, hogy minél szélesebb alkotó gárdát bevonjon a munkába. Ma nagy nehézség árán tudom fent tartani a folyamatos közlést és az általam elvárt színvonalat. Nem csak szerzőink, de olvasóink nemzedéke is elment, pedig a személyes vásárlás támogatása egyre égetőbb. Például az eddig bennünket az Európai Unió nevében támogató, londoni székhelyű Rotschild Alapítvány is megszüntette az apanázsát: nem támogat többé folyóiratokat. Egy amszterdami székhelyű hasonló intézmény is erre az álláspontra jutott. Érdekes ez éppen a zsidó alapítványoknál, mert a zsidókról szóló legismertebb közhely, hogy a „könyv népe”. A folyóirat pedig a könyv legnagyobb médiuma, előkészítője, a róla szóló diskurzus médiuma. A magyar államtól egy lapszámra elegendő támogatás csordogált eleddig, s a többit akkor sem fedeznék az előfizetők és vásárlók; ha az összes példány elfogyna. Ha sikerül megülni a három évtizedes születésnapot, az nem lesz diadalünnep. De ünnep lenne, mert létezni: ünnep. Úgyhogy a drága Komlós Aladárnak, Pap Károlynak, Szomorynak és a többieknek is szurkolniuk kell a Múlt és Jövő életben maradásáért. Én ugyanis gyakran elképzelem őket a mennyei kávéházban a Múlt és Jövőt lapozgatva, időnként elismerően csettintgetve. Ugye nem baj, hogy az ünnepi alkalomkor ilyen ünneprontó magatartást tanúsítok? Ünnepeltként jogot formálhatok hozzá.

K. Zs.

Kőbányai János (1951, Budapest) író, szerkesztő, szociográfus, történész. 1975-ben szerzett diplomát az ELTE jogi karán, 2001-2011 között a Jeruzsálemi Héber Egyetem doktori iskolájának hallgatója volt. 1973 óta publikál, 1978 óta szabadfoglalkozású író. Számos novella-, riport-, interjú- és szociográfiai kötet szerzője. 1988 óta a Múlt és Jövő főszerkesztője. Budapesten él.

Kapcsolódó cikkek

[qbg-related-posts post-type="post"]

Categories: