Zsidók a Fortepan gyűjteményében
Tamási Miklóssal, a legnagyobb, szabadon fölhasználható hazai fotóarchívum, a Fortepan alapítójával és vezetőjével beszélgettünk a Magyarországon példátlan gyűjtemény zsidó vonatkozású anyagairól. Tamási elkötelezett abban, hogy a zsidók életét az elmúlt bő egy évszázadban megörökítő fotók egyre nagyobb számban kerüljenek föl a honlapra.
tamasimiklosfortepan.jpg
Fotó: Horváth Péter Gyula / Forrás: nullahategy.hu
Ha a legszínvonalasabb és legnagyobb, ráadásul bárki által szabadon fölhasználható hazai online fotógyűjtemény, a Fortepan.hu keresőjébe azt a kulcsszót írjuk be, hogy zsidóság, akkor az archívum 106 ezer képe közül jelenleg 422 képet ad ki. Ez a szám nagyon alacsonynak tűnik, különösen, ha a keresést a vészkorszakra szűkítjük. Fotótörténeti szakértők szerint az 1944-es és 1945-ös esztendő a hazai zsidóságról készült képeket tekintve szinte teljesen fehér folt a magyar fotótörténetben. Nagyon valószínű, hogy ha egy év múlva újra beírjuk a Fortepan keresőjébe a zsidóság kulcsszót, akkor már százas nagyságrenddel több képet találunk majd, hiszen különböző családi archívumokból, lappangó gyűjteményekből folyamatosan kerülnek elő újabb és újabb fotóanyagok. Ráadásul Tamási Miklóst, a Fortepan alapítóját és vezetőjét olyannyira mélyen foglalkoztatja a magyar zsidóság témája, hogy ő maga személyesen is elkötelezett abban, hogy a zsidók életét az elmúlt bő egy évszázadban megörökítő fotók egyre nagyobb számban kerüljenek föl a honlapra.
Mint megkeresésünkre Tamási Miklós elmondta, mivel a Fortepan miatt évente úgy 50 ezer fotó kerül a szeme elé, ő maga is azt tapasztalta, hogy nem csak a magyar történeti emlékezetben, de a magyar történeti fotográfiában is lyukként tátong a holokauszt időszaka.
– Jó ideje mélyen foglalkoztat, hogy ezzel a bizonyos lyukkal vajon lehet-e kezdeni valamit, ki lehet-e tölteni képekkel – magyarázta Tamási. – Gondoljunk csak a Vörös Hadsereg 1945-ös magyarországi jelenlétére, amiről szinte semmilyen képanyag nem áll rendelkezésre, úgy értem, nem csak a Fortepanon, s nem csak a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárában, hanem egyszerűen sehol. Ennek van technikai oka is: a háború miatt hiánycikk volt a film, vagyis nem volt mire fotózni. A másik ok az, hogy ha egy civil elővett volna egy fényképezőgépet szovjet katonák szeme láttára, akkor valószínűleg azonnal rekvirálták volna tőle.
Tamási Miklós elmondása szerint a vészkorszak fotódokumentációjának hiánya visszavezethető a zsidótörvényekre is, hiszen amikor a zsidó családoknak a háború alatt be kellett szolgáltatniuk a főbb vagyontárgyaikat, akkor meg kellett válniuk a fényképezőgépektől is. Ennél azonban szerinte fontosabb lélektani összetevő, hogy az üldözés alatt álló zsidók olyan szégyenként élték meg a vészkorszakot, amire sokan az azonnali felejtés stratégiájával reagáltak – ebbe pedig nem fért bele a saját szégyenük dokumentálása fotókkal.
– Azt érezhették ezek az emberek, hogy ami most velünk történik, az nem történik meg, ha tehát nem történik meg, akkor nem is beszélünk róla, nem írunk róla, s nem őrzünk róla képeket sem, felejtsük el, mert a psziché nem tudja másképp földolgozni másképp a rettenetet – tette hozzá. – De fontos a többségi társadalom szempontjából is megnézni a dolgot: gondoljuk csak el, hogy 1944-ben szerte az országban volt nagyjából 200 ezer fényképezőgép. Ezt a számot tekintve egyszerűen hihetetlen, hogy az egész országban lezajlott deportálásokról összesen pár településről maradtak fenn fotók. A városokban, de még az utolsó falvakban is összegyűjtötték a zsidókat, s az ember azt gondolná, hogy még ha nem is deportálták volna ezeket a szerencsétleneket, de az összegyűjtésükről csak kellene lennie fotóknak. De nincsenek. A 200 ezer fényképezőgép tulajdonosának senki sem tiltotta meg, hogy fotózzon, tehát 1944-ből nagyon sok kép maradt fönn – csakhogy ezeken nincs rajta a bűntény. A Vörös Hadseregről objektív okok miatt nem készülhettek fotók, a deportálásokat illetően azonban nem vagyok biztos benne, hogy a háttérben objektív okokról lehet szó. Hiszen maguk az elkövetők is fotózhattak, a csendőrök, a hivatalnokok, az államapparátus tagjai, sőt, fotózhattak civilek is. Eléggé széles az a kör, amelynek eszköze és lehetősége volt arra, hogy rögzítse a deportálásokat vagy a gettókban történteket.
Arra a kérdésemre, hogy szerinte kerülhet-e elő lappangó anyag egy-egy magánarchívumból,
Tamási Miklós azt válaszolta, hogy ennek megvan a lehetősége, de arra nem lehet számítani, hogy valahol kinyílik egy szekrény, és kiesik belőle a Magyar Királyi Csendőrség teljes fotóarchívuma. Ha viszont a magyar társadalomban minél szélesebb körben tudatosul, hogy a fotók célzott összegyűjtése révén a történelem fehér foltjai eltüntethetők, akkor jó esély van rá, hogy ritkaságok kerülhetnek elő. Éppen ebben jár elöl a Fortepan is: ha tehát minél többekhez eljut az az üzenet, hogy az otthon fölöslegessé vált régi képeket a szemétbe dobás helyett a Fortepanhoz kellene eljuttatni.
Ilyen az a két kép is, amelyet Tamási nemrégiben kapott: a fotókat a második magyar hadsereg tagjai készítették Ukrajnában. Az egyik kép hátuljára azt írták magyar nyelven: Dnyeszter – zsidó hullák kifogása. Ha ez a mondat nem lenne a kép hátulján, akkor nem tudnánk, hogy a képen látható halott igazából zsidó, a kép tehát a holokauszthoz kapcsolható. A másik képre ezt írták ugyancsak magyarul: megbélyegzett zsidók Oroszországban. A fényképen zsidó gyerekeket látni, a mellükön megkülönböztető jelzéssel. Példaként megemlített egy másik anyagot is, amely első ránézésre nem tartogatott különösebb meglepetést: egy családi gyűjteményből kerültek elő 1944-ben Keszthelyen készült fotók, köztük több utcakép. Ha viszont tüzetesebben is megnézzük az egyik képen a járókelőket, akkor fölfedezünk köztük egy nőt, aki a ruháján Dávid-csillagot visel. Tamási szerint éppen az ilyen és ehhez hasonló képekkel valósítható meg a magyar történelmi emlékezetben tátongó űr betöltése.
Kácsor Zsolt
| Tamási Miklós 1970-ben született Budapesten. Szepessy Ákossal, volt osztálytársával az 1980-as évek közepén, gimnazistaként kezdett fotókat és negatívokat gyűjteni lomtalanításokon, majd később bolhapiacokon. A kilencvenes években lengyel szakra járt az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen Debrecenben, de tanulmányait nem fejezte be. Részt vett a pesti Cirko-Gejzír Mozi létrehozásában, dolgozott a Soros Alapítványnál. A kilencvenes évek végén a CEU-hoz került a Nyílt Társadalom Archívumba, ahol archiválási munkát végzett, majd az egyetem Centrális Galériájában tevékenykedett, ahol részben az ő ötlete volt a Budapest 100 és a Csillagos Házak projekt megvalósítása. Az általa 2010-ben, akkor még csak ötezer fotóval elindított Fortepan küldetése az, hogy magántulajdonban lévő vagy különböző hagyatékokból származó papírképeket és negatívokat digitalizált formában tegyen elérhetővé, továbbá szabadon fölhasználhatóvá (ez utóbbi esetében elvárás a forrás megjelölése). Az idővel hatalmassá duzzadt fotóarchívum kedvéért Tamási Miklós 16 év után otthagyta a CEU-t, jelenleg ő a Fortepan egyetlen főállású dolgozója. Archiválási munkáját önkéntesek segítik, míg a Fortepan működését áldozatkész és elkötelezett magánemberek finanszírozzák. |
